Díva naíva - a furcsa nő tökéletlenségei

Azt hiszem, ezer éve nem jártam erre, valahogy folyatamos stressz alatt állok, mint akibe bevezették a 380at, pedig próbálok egyensúlyozni, mert fiatalabb már én sem leszek.

Anyák napja van, már a 4. anya nélkül, viszont femerül a kérdés, merre fordítjuk a fókuszunkat, a hiány vagy a böség felé és ugyan nincs már anyukám, de van két tüneményes felnöttem, akikre roppantul büszke vagyok. Érettségizös nagyfiamtól étcsokis kekszet kaptam, mert azt szeretem, nagylányomtól pedig cetlis beföttes üveget, amiben 20 cetli van, ha rossz a kedvem, vegyek ki egyet, hogy feldobja a hangulatomat, az ö szentimentális anyukájuk pedig zokogott, mint a záporesö.

Egy nagy projekt lezáró részénél tartok és hiába minden eröfeszítésem, nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném, a programozó odáz, lazára veszi a figurát, a fönököm kedvesen hurkot teker a nyakam köré, én pedig tehetetlenségben és lázas ötletelésben vergödök, de lehet, hogy egész egyszerüen túl komolyan veszem a dolgokat. 

Aztán meg itt az én Párom, mily furcsa, épp azon elmélkedtem, hogy milyen nevet adjak neki és mégis most azt tartom a megfelelönek, hogy Páromnak hívjam, mondjuk a macskám neve is macska, szerintem ö is magában embernek hív :) 

Elmélkedö kedvemben vagyok, fiam épp érettségizni készül, kislányom pedig szorgalmasan tanul és mellette dolgozik, rakja le a jogsiját, ilyenkor kap el az az érzés, hogy a változás állandó és a gyerekeim felnönek, a kapcsolatuk már nem velem viharos - jó, néha - inkább a partnereikkel és mi felnött cinkosokként próbáljuk állni az élet adta sarat. 

Néha érzem, hogy eröm felett teszek értük, de nem tudok másként tenni, talán nem minden édesanya ilyen, de én ilyen embernek születtem. És nem csak náluk, a munkában, a családdal és a párkapcsolatban sem vagyok különb. 

Szeretem a munkám és a kollégáimat is, a közvetlen felettesemml vannak gondjaim, de mondjuk öt szóra sem méltatom, fölé nöttem, a lustasága miatt és az önmegvalósítási vágyam miatt, folyton bizonyítanom kell magamnak és nem is értem miért, a legnagyobb kritikusom én magam vagyok. Ez a projekt is valahogy nálam kötött ki, édeskés szavak a "csak maga képes rá" de igazából álnok átverés és annyit jelent "csak magával spórolok milliókat, nincs még egy barom, aki órabérért, rákényszerített túlórákért megcsinálja"...

És itt jön a faramuci helyzet, hogy fogalmam sincs, mit szeretnék csinálni, a két évtizedes irodai munka és temérdek túlóra során egyszerüen azt érzékelem, hogy a cégnek eladom az életem. Másrészt fix, nem rossz jövedelemmel rendelkezem, persze jelenleg önmegvalósítok és alkotok a munkám során is, de egy köszönömmel és néhány túlóra kifizetésével úgy érzem ingyen adom magam. Ilyenkor felcsendül egy másik hang a fejemben, amely csendben közli, hogy ott a két gyerek, ök a te felelösséged, elindítani öket az életben, hisz rajtad kivül senkijük sincs és már csendben is maradok. Néha azért a forradalmár elindul bennem, tanfolyamokat láogat, könyveket olvas, hisz a legbennsöbb szenvedélye a segítségnyújtás, de aztán hamar rájövök, hogynincs rá idöm és önbizalmam sem, hogy vállalkozássá alakítsam. A bárcsak és a kifogások elöbújnak. Aztán jön a következö kör, tavaly úgy döntöttem, lefordítok egy könyvet, néhány hónapomat belefeccöltem és elégedett vagy a végeredménnyel, az író vállalta a megjelentetéssel járó feladatokat. Ennek lassan 9 hónapja és nem érzem ezt átverésnek vagy eltékozolt idönek, egyszerüen az ideális idöpont kivárásának, amit annyira nem bánok, mert nem lenne merszem felhagyni a munkámmal, hogy éjjel nappal regényeket fordítsak kétes bevételek kilátásával. 

Úgyhogy fogalmam sincs, nem vagyok boldogtalan, csak kétkedö, régen annyira magabiztos voltam, most meg még a kiegészítö fütésemen is hezitálok, vagy a térkövem színén, nem tudom, hogy romlottam el, hogy már nem vagyok olyan magabizos. Talán túl sok rossz döntést hoztam életemben. 

A legnagyobb félelmemmel kell szembeszállnom, a NEM VAGYOK ELÉG FONTOS érzéssel. Az elsö lépés a felismerés, talán nem kell megszakadnom mindenkiért, hogy elismerjenek, talán elértem azt a kimerültségi fokozatot, amely megmutatja, hogy a LEGFONTOSABB EMBER AZ ÉLETEMBEN ÉN VAGYOK 

Az elmúlt másfél év az életünkben rohanás volt, a Párom ismét nem magyar és a kétlaki élet sokszor kikészít az itt is lenni, ott is lenni, az én gyerekeim, a te gyereked, az én teendöim, a tiédek és néha egy apró szösszenetnyi mi. Most elutazott 3 hétre, nincs napi órás beszélgetés, a terápiája alatt roppant jól szórakozik a többiekkel, én pedig megkérdöjelezem, mennyire vagyok fontos, nos, nem azért mert kétkednék a szerelmében, egyszerüen, mert nekem ö és a gyerekeim az elsö prioritás, de sem nála, sem soha másnál nem voltam én az abszolút elsö prioritás, kinek a háza, kinek a labdája, itt nem megcsalásokról és félretekintésekröl emlélkedek, egyszerüen a fontosságról. A lelki szemeim elött már látom ahogy E forgatja a szemeit, ö a pasijával hétvégén találkozik, hétközben null kontakt, ha elutazik, akkor nincs itt, valahogy számomra meg ez az értelmetlen lét. 

Nincs okom panaszra, egészségesek vagyunk, van fedél a fejünk felett, biztos a munkám és telik élményekre is, néha úgy érzem, én magam szabotálom az életemet, lehetnék akár elégedett és boldog. Nos most ezen dolgozok, leginkább azon, hogy a hozzáállásom a dolgokhoz változzon, akkor talán a környezet és a körülmények is. 

Ez már csak nekem szól, hisz te már nem vagy itt. Szeretném megköszönni azt a csodákkal teli, együtt töltött idöszakot, melyet nekem ajándékoztál, azt a 3 hónap közelséget és szeretetet, örültséget és törödést, amit együtt töltöttünk és mégsem.

A hold tava, azt hiszem soha többé nem megyek oda, hisz könnyekkel nem itatunk tavakat, képtelen lennék visszamenni oda, ahol átélhettem a tökéletes boldogságot.

2019.12.12-én új idöszámítás kezdödött az életemben, hisz te már nem vagy itt, itt hagytad jelzés nélkül ezt a világot és darabokra szaggattad a szívem. Azt ígérted, míg világ a világ, itt leszel nekem, de nem így tettél, itt hagytál, egyedül. Azt hittem gyémántvadászok örökké élnek, bíztam és hittem a közös, csodás jövönkben, még ha sokszor meg is inogtál, azt is tudom, hogy nem lett volna könnyü, tudtam, hogy ez valami más, míg el nem tüntél. Már nem érdekel, miben haltál meg, hisz azzal nem változik semmi, vissza többé nem jössz. 

Most pedig 1 hónapnyi mélyzuhanás után itt állok a zérón, célok, álmok nélkül, meredek nyugodtan a semmibe és azon gondolkodom, ha egyszer átérek oda, ahol te vagy, vajon várni fogsz? 

Találkoztam tegnap az unokaöcséddel, a lakótársad lejátszotta a lányodnak a búcsúüzenetet, amit küldtél, ezzel az áltlad rám rótt feladatom véget ért.

Fogalmam sincs, hogy hogyan tovább, soha nem találkoztam még olyan férfival, mint te és félek, azt a tökéletes boldogságot, amit veled éltem át, talán többé senkivel nem fogom tudni. Kutatom a miérteket, de ezekre nincs válasz, majd talán odaát elmeséled, vagy évek múlva magamtól rájövök. Örülten hiányzol, remélem jól vagy, ott, ahol vagy. 

Míg élek, a szívemben fogom emlékedet örizni, míg a kávémra nézek, amit cukormentesítettél vagy rednexet hallgatok, annyi minden van, ami rád emlékeztet, pedig az élet nekünk csak 3 hónapot adott. Ég veled honey.

Rászoktam mostanában arra, hogy sodródok az árral, teszem, ami nekem jól esik és hát persze a kötelezettségeimet is konzekvensen teljesítem. Valahogy lecsitult bennem a lázadó, ami talán a korral jár.

Sokat gondolkodtam azon, hogy az elmúlt időszak randipartnereinél, ha megtaláltuk a közös hangot és a vonzódást, akkor is félelmekkel teltem meg, nem hittel és reménnyel, hogy mitől lehet ez.

Rájöttem, valószínűleg nem ők voltak az igaziak, vagy csak szimplán én nem állok készen egy kapcsolatra. 

Winnetou írt, hogy szeretne ma este meglátogatni, én pedig csak elszomorodtam rajta, hogy este nem vágyom látogatóra, este ugyanis alszom, valahogy sosem volt tekintettel rám és az el sem enged meg sem tart érzés nem a legszebb épp a világon, másrészt utálja már a nővérem és lassan a gyerekek is és sokkal könnyebb életem lenne, ha elengedne, tudom, hogy szeret, de 5 év alatt bebizonyította, hogy ő képtelen boldoggá tenni, nem érzem magam mellette gyémántnak, sokszor még embernek sem. De nem akar elengedni és ez így nehéz, pedig múlt hétvégén már elég durván elküldtem a francba és mégis, mint ha élvezné, ha bunkó vagyok és másnap szívecskéket küldött. De én nem akar bunkó és fúria lenni, én ki akarok csattani a boldogságtól és egy örvénybe beletekeredni, ami másról sem szól, minthogy egymást tegyük boldoggá, ő engem, én őt, de ez nem Winnetou lesz, ennyit nem tud változni egy ember, ő inkább a labdájával hullámvasutazik, ott pedig nincs helyem.

Bandita a kezdetek kezdetével nagyon magasra tette a lécet, az a törődés, az a szeretet és az a sok apró gesztus, amivel nap mint nap jelezte, hogy én vagyok a legfényesebb tündöklő gyémánt a világon, na pont erre vágyom újra, persze nem Banditától, de valakitől, akit még nem ismerek és remélem egyszer betoppan az életembe, hogy azt tudjam mondani, nem bírtam eddig megfogalmazni, de most már érzem. Nem csak érzem, hiszek benne, hogy lesz majd valaki, aki boldoggá tesz, más pedig nem számít, addig pedig magammal törődöm, alig 2 hét múlva lesz a kurzusom, 6 hét múlva a bakancslistát teljesítem, mindig van, aminek örülni lehet és tudok és ez a lényeg, nem alkuszom már meg, semmivel és semmiben, fekszem a hullámokon és sodródok az élet habos tengerén.

Néha kezd elegem lenni a búgócsiga üzemmódból, a tegnapi napon is úgy éreztem magam, mint egy szupermenedzser, szóval, 4-kor keltem, szépen 2-ig dolgoztam, aztán haza, telefon vásárlás, nagyfiam elhagyta a telefonját - update, persze, hogy meglett, tipikus. Aztán nőnapi vásárlás, mert a kiscsibém ismét kiborult, hogy nincs egy rongya sem, este 7re értünk haza, legszívesebben bebújtam volna a takaróm alá, de hát megígértük magunknak, hogy kimozdulunk és így is tettünk. 

Fél 10-kor indultunk, úgy döntöttünk, vidám esténk lesz, először koktélozni mentünk, szép sorjában pina colada, aztán bahama mama, majd megjött az átkozott B52, esküszöm varázsereje van, amint megisszuk, 20 évvel fiatalabbak leszünk. Átmentünk sógorhoz, de sajnos a közönsége közönséges volt, ugyan másfél órát végigtáncoltunk, de amint nem a magyar slágerek szóltak, már ment a morgás. Winnetou jó éjt kívánt telefonon, én pedig automatikusan elküldtem neki a bemutatós lájkos képemet, na erre bepörgött, hogy miért mutatok be neki, erre visszaírtam, hogy a kép nem neked készült, nekem, úgyhogy ne szívd mellre erre már nem jött válasz, épp kezdte elszúrni a kedvemet, de aztán jött ő, a Vadász, szép zöld szerelésével, 2 méteres szélesváll meg minden, mutatom tesómnak, mondom, nézd, ez már férfi, hát az ízlésünk nem egyezik, egy darabig nézegettük egymást Vadásszal, de nem lépett, mi pedig léptünk a koktél bárba vissza, hogy legalább igyunk még 1-2 B52-őt, még az első kör meg sem jött, Vadász és a haverjai már ott voltak a koktélbárban, onnantól felgyorsultak az események, mintha valami láthatatlan dolog miatt varázserőnk képződött volna, tesóm is ragyogott, ezer éve nem nyomultak rá, elvégre lassan 20 éve házas és láthatóan élvezte, hogy udvarolnak neki, én ebben semmi rosszat nem látok, esze ágában sem volt megcsalni a sógoromat, aztán Vadásszal is felgyorsultak az események, a hatodik B52 után már eléggé megnőtt az önbizalmam és lelassult az agyam, ők továbbindultak, könyörgött, hogy menjek vele, de nem akartam, közben megjött sógor és leszűrte a zsongást a neje körül, úgyhogy vágni lehetett a levegőt. Ezidőtájt én épp Vadász telefonjába pötyögtem be a számomat és el is mentettem neki, méghozzá "Álomnő" lettem a telefonjában, ez jutott elsőre eszembe. Ezzel megcsókolt és lelépett, megtaláltam tesómékat és indultunk haza, sógor még fent maradt, tesómmal lementünk cigizni, hát ott is jöttek oda pasik dumálni, egyszer csak azt vettem észre, hogy Vadász ott áll mellettem és nekem szegezi a kérdést, hogy miért nem nézem az sms-eimet, azzal megfogta a kezemet és ismét megkérdezte, nem hagylak itt, hozzád vagy hozzám megyünk, itt már nem volt tovább, egyszerűen levett a lábamról a határozottságával és nálam kötöttünk ki, a nappalimban szeretkeztünk és elkezdett mesélni a volt feleségéről, juhokról, arabokról és tenyészállatokról, én pedig egyre vágytam, aludni, úgyhogy megkértem, hogy hívjon taxit és menjen haza. Nem tudom mi váltotta ki, de örültem, hogy elment és igazából annak is, hogy ma nem jelentkezett. 

Így jártam múlt pénteken lovaggal, vele társkeresőn ismerkedtem meg és egyszerűen varázslatnak hívtuk, én pedig vártam, hogy a varázslatból szappanbuborék lesz, csodás volt kéz a kézben sétálgatni a városban,  felvillanyozott, libabőrös lettem mikor a csuklómat simogatta, de ott sem bántam, hogy nem lett belőle semmi. Fogalmam sincs, de egyiknél sem éreztem azt a végérvényes érzést, amire vágynék, hogy el tudom képzelni vele az életemet, de majd alakulok, egyszer csak jön egy derült égből villámcsapás, akinél talán nem a félelem lesz urrá rajtam másnap, hanem a lelkesedés, az öröm és a hit. 

Korán keltem, nagyon kialvatlan vagyok. Ráálltam csodás könyvek olvasására, Kolléga szerint ezért vagyok egyedül, mert ilyen baromságokat olvasok. 

Jövö kedden interjúm lesz, ismét megkerestek, valami német online újság akar a keleti ingázókról cikket írni és megtalálták az 5 évvel ezelötti cikket rólam. Bár nem értem, hogy tudták azt a fészbuk profilommal összekombinálni, de megkeresett az újságíró, hogy hajlandó lennék-e. 

Azon gondolkodtam, hogy hogy lehet, ha rendelek magamnak parkolót, mindig összejön, míg anya az intenzíven volt is így tettem, hisz minden perc számít, na most a bankba mentem, mikor indultam, rendeltem parkolót és megint a legközelebbi a bankhoz üres volt, úgyhogy rendeltem magamnak nyereményt a lottón és el is engedtem, meglátjuk. 

Fura, hogy ahogy tellik az idö, egyre több régi szingli barátnömmel találjuk meg egymást. 

Winnetou végre beadja a rokkantsági kérelmét, már megint egész nap fekszik és hát a térde már nem lesz jobb, na mega szeme sem, tegnap óvatosan rákérdeztem, hogy nem lenne-e opció, erre online leadta az igénybejelentöt, le is döbbentett, hogy az ö óriási egója ezt hagyja. 

Vettem magamnak egy varázsköpenyt, mikor megláttam a boltba, tudtam, hogy ezt nekem szabták és az önbizalmam a sokszorosára nö, ha felveszem, mintha valaki támogatna. 

Az angyali útmutatásokat pedig naponta követem, esténként bebújok a 40esemre kapott Olaffal és igazából nagyon elégedett vagyok az életemmel, jó ez így. 

Volt férjem meghalt, valahogy nosztalgiáztam kicsit, mennyire szeretett és mennyi mindenen mentünk keresztül, felkavaró volt, tudtam, hogy meg fog halni, a legjobb barátja tájékoztatott, először azt hittem, hogy a családja nem akar, de igazából ők nem hittek benne, hogy valóban meghalhat. Azon a szombat délutánon nyakamba vettem a várost és meglátogattam egy csomó helyet, megálltam az ékszerésznél, ahol a jegygyűrűinket vettük, az étteremnél, ahol megkérte a kezemet, amerre sétálni szoktunk, olyan őrült nyugalom szállt meg, közben felhívott az anyja, valakibe kapaszkodnia kellett, megkértem, hogy engedje el, csak szenved, nem ragaszkodjon annyira, hisz fáj neki, de valójában fogalmam sincs, hogy egy anya meg tud-e ilyet tenni, másnap hajnali fél 2-kor elment. Aztán kicsit összeborult itthon a világ, 10 napra, de a temetés után megnyugodott a helyzet, a gyerekeim a reményt vesztették el, nem azt az apát, aki reggel még dolgozni ment, azt már elvesztették 11 éve vagy épp sosem volt, a mi életünk nem változott, csak megkapták a félárva titulust. Kicsit lelkiismeretfurdalásom van, hogy megkönnyebbültem, hogy a gyerekeimet sosem tudja már rávenni hogy ápolják, na meg hogy az árvaellátás a többszöröse a 11 év alatt sosem emelt gyerektartásnak.

Mostanában könyvet olvasok, többet szerintem, mint kellene és persze filozofálok, nincs kedvem igazából semmihez, úgy működök, mint egy robot. 

Elolvastam a hogyan legyünk szinglink című könyvet is, vicces volt, hisz minden szituációhoz tudtam kötni egy személyt a múltamból. Azt hiszem ennyi mindent nem akartam megélni.

A legelragadóbb rész az volt, hogy nem magányra születtünk, hanem társas lényeg vagyunk, ebben annyira, de annyira igazat tudok adni a könyvnek. Csak kell még egy kis hit és elszántság, hogy ne higgyem azt, hogy Winnetou a megmentő, mert olyan messze van tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. Csak azt nem értem, hogy miért nem szabadulunk egymástól, annyira unom már ezt a se veled, se nélküled játszmát.

Múlt héten találkoztunk és le is feküdtünk egymással, ezért én még nem érzem úgy, hogy újra együtt lennénk, ő éjszakákat virraszt és nappal alszik, a fájdalmára vedel, nem iszik, a munka és a felelősségvállalás messze áll tőle, édes a mosolya és tudunk együtt nevetni, külsőre mindene megvan, amire vágyom, de számomra ez már nem elég, még ha megannyira is pillangók repkednek a gyomomban a homlokpuszijától és széles mosoly telepedik az arcomra, ha csodálatosnak nevez, viszont marha mód elegem van abból, hogy én legyek a felelőse mindennek, míg ő a labdáját kergeti szüntelenül.

Férfire vágyom, olyan igazira, akinek rendben van a karrierje és az egója is, olyan nagyon nagyon igazira. Aki tudja, mit akar, főleg, hogy csak engem akar és milliárnyi közös élménnyel tegyük gazdagabbá egymás életét, pontosan erre vágyom, utazásokra, kirándulásokra, beszélgetésekre, piknikre és féktelen szeretkezésekre. A 40esemre elbuktam a nagy romantikát, nem csak a 30asomra, valahogy ez így alakult, a múltkor epésen azon filozofáltam, minél öregebbek vagyunk, annál könnyebb lesz az életre szóló társat megtalálni, mert hát egyre kevesebb van hátra az életből.

Lovaggal beszélgetek, teljesen azonos a meglátásunk, mint férfi, egy cseppnyit sem vonz, vörös, vékony, de annyira jól esik, hogy megért, épít és vele annyira őszinte lehetek. 

Azt mondta hamarosan az álmaim valóra válnak, beutazom a szerelmemmel a fél világot, sokat túrázunk és élvezzük az életet és egymást, mellesleg ezt mondják az angyalkártyák is és én hiszek benne, mert valamiben hinni kell.

Fáradt vagyok az érzésektöl. 

Aggódom a gyerekeimért, valahogy ök nem úgy élték meg, hogy elveszítették az apjukat már 11 éve, a halála a lányomat még jobban bezárta, a fiamat meg hol kitörö dühruhammal sújtja, hol pedig közönnyel, én pedig csak ülök és nézek. Ezáltal számunkra már nem változik semmi, a mindennapjainkban ugyanaz történik, mint mindig és mégsem. Félárvák lettek, ez nyomasztja öket, hogy az elvi apaság is megszünt. Én pedig úgy érzem a teendök súlya összenyom és próbálok mellettük állni, de nem tudom, hogy lehet a fájdalmukat enyhíteni. Anyós még csak fel sem hívta öket, söt, sikerült neki a temetést a gyerek névnapjára tenni, emlékezetes névnap lesz, az biztos. 

A 40. szülinapom stonózom, eljön még az én idöm, de most mellettük kell állnom, a jelenlétemmel megnyugtatni öket, hisz a kommunikáció semmin sem segít. Szeretem öket és meghasad a szívem, ahogy nézem, hogy tehetetlen vagyok. Most valahogy semmi sem számít, abszolút anya üzemmódban vagyok és utálom, hogy néha az apjuk szentesítése féltékenységet kelt, hisz 11 éve én vagyok, én csinálok, én valósítok meg és én támogatok, öt pedig a titulusa és az elmúlása miatt egyszerüen szentté avatjuk és nem számít, hogy nem ismerték az általános iskolában, hogy már 11 éve nincs apa, aki felhívná öket a születés- vagy névnapjukon, aki megkérdezné, hogy vannak vagy felhívná öket egyszerüen, csak, mert hiányoznak, mert nem tette, még akkor sem, amikor még meg tudta volna. 

Számolom a perceket a temetésig, aztán néhány napot együtt töltünk otthon és reménykedek, hogy valahogy visszakerül minden a régi kerékvágásba és végre pozitív irányt vesz az életünk, elegem van már ezekböl a rohadt sorscsapásokból, harmóniára, mosolyra és örömre vágyom és a legeslegjobban arra, hogy a gyerekeimet boldognak lássam, de nem minden rajtam múlik és ezt elég nehéz elfogadnom.

Az egész életem egy változás, egy soha meg nem álló forgatag, napokon belül elérem a 4. Ikszet és úgy érzem, kellett négy évtizet, hogy ne a széllel szembe járjak, hanem egyszerüen csak sodródjak a forgatagban. 

A naivitás? Attól nem vagyok hajlandó megválni, szeretem a naivitásomat, sok boldog pillanattal lát el, még ha néha csalódásokkal is jár, de mire mész a gyanakvással és a felvilágosultsággal, ha az nem tesz boldoggá?

A bakancslistám mostanra irányzott elö egy romantikus tulipánkertes barangolást, amelyröl letettem, mint a pálmafás karácsonyról, aztán hirtelen felindulásból barátságos tulipánkertet varázsoltam és a barátnömmel indulok útnak. A pálmafát pedig áthelyezetem júliusra és így volt is meg nem is.

A karácsonyom meghittebb és nyugodtabb volt, mint amire számítottam, hisz a hangsúly nem azon van, kit veszítettünk el azon az angyali napon, hanem kik vesznek körül, a gyerekeimmel ez egyszerüen csodálatosra sikerült és örülök, hogy ennyi EQ-val rendelkeznek, valamit jól csináltam. Anyám pedig nem csak az évfordulóján hiányzik, hanem minden nap. 

Úgyhogy a Naíva ismét szingli, igazából lassan fél éve és ha öszintén magamba nézek, nem hiszem, hogy kapcsolatképes vagyok, már csak az idöm és az elhatározásom sem segíti elö a randizást, a szabadságom alatt voltak randijaim és jól is sikerültek, csak nem úgy, hogy kapcsolattá nöhessenek, inkább tapogatózás a képesség és a megnyílás felé és a felfedezése, hogy sokszor mennyire érthetetlenek az emberek, vajon én is ilyen érthetetlen vagyok mások számára. Mindenesetre 200 km-es körzetböl nem vonzok be senkit és nem viccböl, nem megy ez nekem.

Winnetou pedig nem akar kikerülni a képböl, pedig mindent elkövetett ellenem, amit pszihés terrornak lehet hívni. Nem haragszom, hisz hagytam, minden egyes nap és bíztam, hogy jobb lesz, de 5 évig bíztam, voltak szösszenetek, amikor jobb volt, de szösszenetekböl nem lehet élni. 

Szombaton meglátogatott, bocsánatot kért, nem haragszom rá, öszintén gondolta, szarul néz ki, megviseli a pszichó szeánsz és a gyerekkora, csak talán ezt nem majd 50 évesen kellett volna elkezdeni, de örülök, hogy rávette magát és megpróbálja rendezni magában. 

Hideg van, a szél süvít, én pedig csomagolok, vegyes érzésekkel, hisz egyrészt irtó boldog vagyok, hogy csomagolhatom a kofferjeim, másrészt viszont kavarognak a gondolataim e jeles nap változásáról számomra. Anyám sosem szerette és akarva akaratlanul én sem szeretem. 

Úgyhogy elmenekülök gyorsan a naspütötte pálmafák közé. Hogy ki az, aki csatlakozik és ki marad, az még a csillagokban? Nem, ez újra meghitt lesz, úgy ahogy vágyom rá és nem ahogy parancsolom, mert a paracsolat nem szabad akarat, nem önzetlenség és nem tölti el jó érzéssel az embert. Úgyhogy szabad akarat. Az elmúlt idöben sokat tanultam másokról és magamról, most épp próbálok a szabad akaratnak szárnyakat adni, legyen szó felnöttröl vagy gyerekröl. Én pedig próbálok emberként és nem kizárólagos gondoskodó anyarobotként müködni. Természetesen ez is némi ellenállásnak ütközik, dehát ez meg az én szabad akaratom. 

Úgyhogy holnap indulunk, én akartam és mégis velem tartanak a pálmafák közé, nincs luc, nordmann és más tüskés csillogó jószág, csak és kizárólag pálmafák. Fehér homokos tengerpart, kristálytiszta jéghideg kék vizével, melynek sugallata már energiával tölt fel, csodás séták mezítláb a tengerparton, fütött medencékben lubickolás, finom ételek, nyugalom, játék, nevetés és harmónia. Boldog karácsonyt!

Úgy alakítom, hogy nekem jó legyen és ha más is szeretné, hogy neki velem jó legyen, velem tart.

visszaszámlálások, állítottam egyet a nyári közös kiruccanásra, a vége infarktus lett, meg állítottam karácsonyra is, szintén infarktus, csak az utolsó, érdemes egyáltalán visszaszámolni, várni valamire??

semmi humorom számolni, most már kétmilliárdig is elszámolhatok, sosem áll meg a számláló, az anyukám többé nincs és nem is lesz. az éjjel megint nem sokat aludtam, délelőtt próbáltam, de az ismerős érzés, a félálomban gyomorgörcs és felriadás játszik velem, nem találom a helyem. valahogy minden idegesít. rettegek a temetéstől. remélem utána jobb lesz, megnyugszom és megnyugszik a világ is körülöttem. annyi mindent ki akartam írni magamból, most meg itt ülök és nem jut eszembe semmi. 

elolvastam egy könyvet, pancser módra persze nem a gyászról szóló könyvet töltöttem le, hanem inkább egy segédletet azoknak, akik halálos betegek. na de ha már megvan, elolvasom és abban írja, hogy hányan megbánják, hogy nem mernek/mertek lépni egy olyan élet felé, amilyenre vágytak. én még csak azt sem tudom, milyenre vágyok, csak az az érzésem, hogy folyton rohanok és nem érek célba. hogy egyik kötelezettségből bukdácsolok a másikba és nem az öröm és az életérzés tölti ki a mindennapjaimat. 

Winnetou mellettem volt az elmúlt napokban, főzött és próbált a kedvemben járni, amiért nagyon hálás vagyok neki... egészen addig, amíg a fejemhez nem vágja naponta...

anyósom minden szilvesztert velünk töltötte az elmúlt időben, idén nem jött, mert itt volt apám és a húgom... eddig egyik évben sem zavarta, ami viszont engem zavart, hogy írtam neki, hogy örülnék, ha jönnél, erre kő keményen visszaírt, a temetésen úgy is találkozunk...

ezekkel és hasonló gondolatokkal kergetőzöm, de majd lesz ez másképp is, talán egyszer majd. fáradt vagyok. 

ja és tartom magam, 10 napja nem dohányzom, az édesanyám 10 napja halott :(

Fél nyolc van, felkeltem, mert a kő a szívem helyén már nyomott, bár minden nap akkor kelek vagy hogyan.

2017. december 24 03:15-kor elanyátlanodtam. Elment és itt hagyott minden félelmemmel. Pedig nem akarta és nem akartuk, és nincs karácsony, csak ajándékok, amik mit sem jelentenek és gondolatok, melyek újra és újra körülötte forognak és a kis törpillám körül, aki teljesen lefehéredve, vérvörös szemekkel tűri az ünnepi rituálokat és nem szól egy szót sem, és nem tudom, hogyan oldjam a nyelvét, azt akarom, hogy toporzékoljon, engedje ki az indulatait, ne veszítse el a hitét az emberi szeretetben, hisz Banditát is imádta, ő is szó nélkül itt hagyta és imádott nagymamája, akivel minden kurva délutánt együtt töltöttek összebújva, itt hagyta szenteste hajnalán. 

Apropó itt hagyás, 20 év dohányzás után december 24-e 10 óra óta nem gyújtottam rá, ez volt a gyermekeim karácsonyi kívánsága és én teljesítettem nekik. 

Ennyi.

Olyan igazi öszi érzésem van, le vagyok lassulva és igazából semmi nem csigáz fel. Azóta eltelt már több, mint egy hónap, anya állapota nem megnyugtató, szédölög és hány, csütörtökön végérvényesen hazaengedték, pénteken kiderült, hogy hasnyálkahártya gyulladása van. Ahhoz képest, hogy szerdán volt hasi ultrahang és röntgen is. Nem néz ki jól, mindenbe belemegy, amit csak mondasz és sokszor egyszerüen üres a tekintete, belenéz a semmibe. 

Én pedig úgy érzem, összenyom az életem, valahogy semmi nem olyan, amilyennek lennie kellene, Winnetouval a héten háromszor összevesztünk, mert kerítésoszlopokat kellett betonoznia, amint megmozdul, dúl, fúl és hozzám sem szól. Az a durva, hogy szerinte rendben van az életünk, a kapcsolatunk, már ha ezt annak lehet hívni, mert hozzám nem ér, azt hittem, idövel ez változik, de nem történik semmi, már attól is idegbajt kapok, ha megfogja a kezemet, nem vagyok 70 éves... Neki pedig ebben merül ki a kapcsolati érintés. Én pedig szimplán úgy érzem, hogy évek óta egyedül vagyok, csak van mellé egy 3. gyerekem. 

Élni akarok, izgalmakat, élményeket, nevetést és boldogságot, most pedig a beiszapolt kis mocsaramban ülök, mozdulatlanul és érzem, hogy szép lassan elsüllyedek, már csak belül kapálózok, kifelé csendben maradok, értelme nincs kapálózni, csak azt veszem észre, egyre többször, hogy az alapállapotom az összeszorított ajkak és nem a nevetö szemek. 

Sok mindenen változtatnom kellene, de fogalmam sincs, hogy álljak neki, hogy csaljam a napsugarakat az életembe. 

Le akarom zárni végérvényesen a múltat és inditani szeretnék egy szebb és jobb jövöt. Viccesnek tartom, Szeretövel fél évente egyszer telefonáltam, tudni akarta, hogy vagyok, én meg beszélgettem vele, aztán ezt áprilisban beszüntettem, mert minden beszélgetés vége ugyanarra ment ki, találkozni és dugni akar. Én pedig nem akarom, hogy a múltam akár csak egy másodperc töredékéig visszarántson, így áprilistól nem reagálok, ö pedig szorgalmasan küldözgeti az sms-eket, mint egy pszichó. 1-2 hetente, legutóbb tegnapelött, de nem reagálok, mert nem akarok és ha nem akarok, akkor nem kell.

Bandita szintén zenész, egyszerüen nem értem, hogy miért nem zárják le, azt, ami elmúlt. Azóta szinte napra pontosan eltelt 5 év, azért az hosszú idö ahhoz, hogy ne lehessen lezárni. 

Na mindegy, a múltam engem kerget, én meg a jövömet, lehet, meg kellene tanulnom a jelenben élni. 

A helyzet nyugaton változatlan, anya folyamatosan olyan dolgokról beszél, aminek se eleje, se vége, azt tudja, hogy 4 kutyája van, de unokája csak 1 :( Tudom, hogy ez türelemjáték, de mikor kint ül az intenzív elött a 12 évesem és várja, hogy mami végre osztályra kerüljön, hogy meglátogathassuk, én pedig mondom anyának, hogy gyerköc kint ül és néz rám zavartan, hogy ki és mondja is, nem tudja, ki ö, fura módon a legkisebb unokára emlékszik csak, bár perceken belül meg mondja, hogy mennyit veszekedik ez a két lány, tehát én is összezavarodok, mikor ö össze van zavarodva, mikor indulok, pedig mondja, hogy vigyázz a gyerekekre. 

Nagyon várom, hogy osztályon legyen, titkon remélem, hogy akkor azért gyorsabb lesz a javulása, ha nem egyenként fél órát vagyunk bent, hanem együtt lát, látja, hogy zajlik az ö családjában az élet folyása. Mindenki hisztis és kimerült már, szombaton szimplán a mellkasára borultam és sírtam, neki is szarabb napja volt, én pedig szimplán ki vagyok merülve. Minden napon teleprogramozott. Szombaton ki akart mozdítani Winnetou, kedvem nem volt hozzá, jelenleg a legnagyobb kikapcsolódás a teraszomon ülni és hallgatni a madárcsicsergést és a tücskök zenéjét. 

Úgyhogy rohanok tovább, egyszer csak véget ér ez a maraton is és kicsit kifújhatom magam, bár annyi gondolat cikázik a fejemben, hogy meg merem-e lépni azokat az eget verö változásokat az életemben, amelyeket csendben pörgetek a kisfilmemben elalvás elött, azt még nem tudom, de álmodozni egy stresszmentes, kiegyensúlyozott életröl, na, azt azért még lehet, hisz szegény, akinek álmai sincsenek...

Anya állapota testileg szuper, egyszerüen fogta magát és jól lett, viszont szellemileg nem vagyunk nagyon a toppon, ez pedig leszívja az energiámat rendesen, hogy nem ismeri meg az unokáit, látja a nagymamáját és kutyákat és igazából érdemben nem tudok vele semmiröl beszélni. Már 5. napja. Megint türelmesnek kell lennünk, de annyira nehéz, hogy kommunikál, de értelme nincs. Én pedig elvesztem a hétköznapokban, hisz nem csak az aggaszt és rémiszt, hogy mikor hogy épül fel, hanem, hogy menedzseljem az életem nélküle, elvégre ö fözött a gyerekekre és ö menedzselte a suli után munkából hazaérös idöszakomat. Bevallom besokalltam, egyszerüen idegileg kikészített ez a pár hét. Erösen gondolkodtam a szakfordítói vizsgán, hogy új irányt adok az életemnek, de nincs most még ahhoz sem eröm, kivárok, míg anya jobban lesz és próbálok egy kicsit visszahúzódni, mert enyhén elegem van a te vagy az erös dumából. Nem akarok mindig én az erös, higgadt és okos lenni, sosem éreztem ezt még, hogy egyszerüen zuhanni akarok és egyszer én szeretném, hogy felfogjanak, hogy valaki hálót játszon körülöttem, még én is rácsodálkozok, hisz eddig kifejezetten irtóztam az ilyen helyzetektöl, hogy kiszolgáltatott legyek vagy valakire rá legyek utalva, de most nagyon szeretném, ha nem minden döntés és cselekedet tölem indulna, hanem egyszerüen csak hagynom kelljen, hogy minden a maga medrében csordogáljon. Hát így állunk, néha kicsit jobban viselem, néha kicsit sem, nem mintha kérdés lenne. 

Ma házat nézünk nekik, nagyon remélem, hogy gyorsan el tudjuk adni a házukat és ki tudnak költözni a közelünkbe, innen kicsit egyszerübb lenne menedzselni az életünket. Hiányzik az anyám, de türelmes leszek, hisz az elmúlt három hetet neki is fel kell dolgoznia, tegnap panaszolta, hogy milyen gyorsan bezáródik az ajtó és vége az életnek, szerintem emlékszik, hogy meghalt. Kicsit az az érzésem, hogy ez a zavar azért lépett fel, hogy ne kelljen egyszerre a teljes helyzettel megbírkóznia, nem csak az altatás, nyugtatás mellékhatása. Foglamam sincs, milyen érzés meghalni és milyen érzés magadhoz térni, úgy, hogy lemaradtál majd 1 hónapról. Óvatosan végigkérdezi az egész családot, hogy él-e még mindenki, a szörnyü, hogy foglamam sincs, mivel teszek neki jót, ha próbálom neki elmesélni, milyen az életünk, az élete alapjáraton, vagy ha hagyom, hogy majd mindenre a maga idejében emlékezzen. A sors kegyetlen türelemjátékot üz velünk, de minden rendben lesz és karácsonykor együtt állunk újra a fa alatt.

Elértük a 20. napot, minden nap várom a  11:30-at, mint a messiást, akkor hív húgom, hogy hogy vagyunk ma, az érzelmi hullámvasút, a kilátástalanság felváltva a reményteliséggel több, mint idegörlö, de míg van szívhang, addig van is remény, növérem tegnap hosszasan beszélgetett az orvossal, én ezt már nem teszem, nem érdekel, mi történhet, az érdekel, mi történik, azt pedig én is látom, jósolni meg ök sem tudnak. Az orvos annyit mondott, ez nem reménytelen, hisz nem áttétes rák, annyi mindent kipróbálnak még, de mindig csak egyik lépés a másik után tudják megítélni, merre tovább és hát gyenge a szíve, rossz a veséje....

Tegnap eljutottunk arra a szintre, hogy növérem és én is ledoromboltuk, kipihente már magát, lassan 3 hete fekszik ott, szedje össze magát és dolgozzon aktívan, mi onnan ki akarjuk hozni, apunak szüksége van rá, hisz lassan nyugdíjba megy, a húgomat férjhez kell adni, a gyerekeknek hiányzik a mama föztje, nekünk pedig még annyi mindent kell tisztáznunk. Nem fair play egyik napról a másikra eltünni, elfáradtunk, apa idegbeteg, a gyerekek nyavalyognak, nincs program hétvégére, hisz anya mamizik, minden áldott nap.

Borotvaélen táncolunk és nem élvezzük és azt akarjuk és követeljük, hogy legyen végre jobban. 

Békességpárti vagyok, de mikor az a hír járja, márpedig a közértböl, hogy a nagynéném vadidegeneknek fakad ki, hogy mekkora önzö szemétládák vagyunk, mert eltiltjuk öket a testvérüktöl, lányuktól, akkor elgurul a gyógyszerem. Felhívtam, annyi mindent intéztem már nekik és segítettem nekik, amikor szükségük volt rá, hogy már anya is mérges volt. Mondom normálisan, "van valami gond?" erre leordít, hogy az én édesanyámnak két családja van, vannak testvérei és édesanyja is és mi, a lányai és férje kiközösítjük. Azt hittem nem kapok szikrát, mondom, felhívtál, hogy bemennél, ö pedig csak sértödötten közölte, hogy nem kell tölem engedélyt kérnie, de az intenzívre egyszerre csak egy ember mehet be, tehát egyeztetni kell, ordítottam, torkom szakadtából, pedig esküszöm idejére nem emlékszem, mikor tettem utoljára ilyet. A család pedig csak nyugtat, hogy eszéhez mérve. Unokatestvéreim és másik nagynéném is nyugtatott, hogy nem velem van a baj. 

Gyerekek furcsak módon jól türik, tudják, mi a helyzet, mégsem kételkednek benne, hogy a mami hazajön, bár egyikünk sem teszi. Winnetou próbál rávezetni, hogy az élet megy tovább, hogy nem kell minden áldott nap ott lennem és hogy kíméljem magamat, megpróbáltam nem bemenni, de nem voltam rá képes, a teljes péntekemet átszerveztem, hogy ott lehessek mellette, úgy érzem, az eröt ad neki, ha látja, hogy minden áldott nap ott vagyunk és szüksége van az eröre, hogy mielöbb felépüljön. Így kezdödik a 20. nap és 3 óra múlva tudom, milyen ma a nap színe. 

Új idöszámítás kezdete 2017. augusztus 15. 02:41

Apu hív kétségbeesett hangon, anyának infarktusa volt, levitték Szombathelyre. Kijelenthetem, életem legeslegszörnyübb napja volt. Összeszedtem magam és a növéremet és hármasban elindultunk, az úton pedig nem tudtam a féket nyomjam vagy a gázt, reggel 6-ra oda is értünk és megtudtuk, hogy ÉL!

Azóta a sors macska - egér játékot üz velünk, Bach terápiás rescue cseppeken élünk mindannyian, szeretjük és óvjuk egymást és próbáljuk a másikat nem terhelni, hisz ez a helyzet senkinek sem egyszerü, sem apának, sem gyerekeknek. Erös vagy és motiváló és pozitív természetesen, beszél vele, beszélsz hozzá, mindenütt csövek, a tekintete néha olyan üres, mintha a végtelenbe néznél. Némely orvos empatikus, van amelyik ijesztö, egy - egy látogatás akkora teher, hogy úgy érzed, hegyet cipelsz a mellkasodon, mikor távozol, némely pedig annyira feltölt, mintha csak egy röpke kivizsgáláson lenne. De ez már a 18. nap. Ez a 18. nap, amikor nem hívhatom, nem hallhatom, néha tátogva kommunikál, néha csak alszik és nézem, néha annyi mindent mondhatnék, néha pedig ott állok az ágya mellett, szorítom a kezét és szidom magam, légy erös, de elöszöknek a könnyeim, az elmúlt 40 év és lepereg a közös életünk.

Mondom neki, drága édesanyám, a legjobb anya világon és csak forgatja a szemeit, mert nem volt egyszerü a gyerekkorom, de hát mégse mondhatom, hogy drága öntörvényü édesanyám. Mindenkinek az a legjobb, aki az övé, hisz anya csak egy van. Nem tudom és nem is vagyok hajlandó elfogadni, hogy mindkét nagymamám él, közel a 90 évéhez és az édesanyám pedig küzd az életéért, rendületlenül. Ilyet nem játszunk, én onnan hazahozom, megígértem neki is és magamnak is és a gyerekeimnek és az apámnak is. 

Már majdnem sikerült tündérmesévé alakulni a dolognak, szív rendben, vérnyomás rendben, tüdö rendben, vese rendben és számultuk a perceket hétföig, míg 3 hét után újra beszélhetünk, de nem, még nem elég a megpróbáltatás, tegnap ismét rosszabb lett az állapota, a teste szörnyü sorsjátékot üz velünk és felmerült a kérdés, van jogunk pozitívnak és önzönek lenni, egyszerüen nem elengedni, sok könny között sokat gondolkodtam rajta, de én képtelen vagyok feladni, lehet, hogy ez jellemhiba, de nem tudom és nem is akarom elengedni, amíg csak van egy apró kis esély, addig küzdeni fogok, pozitív gondolatokkal és tunningolni fogom, akárhányszor látom, hogy mi küzdök vagyunk. A kis hímes tojásom meg csak fekszik könnyes szemekkel és jelez, hogy igen, azért, hogy engem ne bántson vagy csak, hogy békén hagyjam, nem tudom. 

Napi 30 perc, ami néha 10 percre redukálódik, mert hát az intenzív osztályon ilyen az élet, köpeny és fertötlenítö, mintha így születtünk volna. Az elmúlt 3 hét kétségbeesés és pozitivitás közötti lavirozással telik, természetesen teljes mértékben fut a háttérben a robotpilóta üzemmód, fözés, mosás, takarítás, gyerekek nem ijesztgetése, készülés a sulira, apa vigasztalás, ügyintézés. Nem akarok robot pilóta lenni, szeretni akarom az életet és édesanyámmal kávézni a teraszon. 

A mínusz második napon még együtt utaztunk el mindannyian egy hétvégére és én minden évben szeretnék 10esben elutazni, nem búcsúzóul. Másrészt mar a lelkiismeret, 3 hete szenved, gép lélegezteti, itt - ott bökik, röntgenezik, CTzik, ultrahangozzák, altatják, bódítják, van jogom nekem ehhez, hogy ezeknek a fájdalmaknak kiteszem, csak hogy legyen édesanyám? Fogalmam sincs, de nem tudok másképp tenni, én ilyen vagyok, örökké bízó és bizakodó és várom, hogy a számláló megálljon és végre újra a karjaimban tarthassam, szorosan magamhoz öleljem és vigyázhassak rá. Addig pedig marad a napi fél óra és a robotpilóta.

Szóval, már két posztnak nekiálltam, de valahogy nem akaródzott sikeredni... Aztán még szabotázs áldozata is lettem, aznap este, mikor már nagyon rászántam magam, bojkottált a gépem és nem volt netem... 

Hol is kezdjem? Én még mindig én vagyok, sem kevésbé sem többé változatlan változatban őskáoszt okozva az örvényemben.

Gyerekek - elsősorban imádom őket, másodszor néha kiverik a biztosítékot, de ez így volt és így is lesz. Kiscsajom nem túl barátkozós és nem is túl barátságos, sokszor, másokkal, próbálom terelgetni, de nagyon nem egyszerű, viszont nagy benne a küzdőszellem, szorgalmas és nagy benne a felelősségtudat. Tudja, mi mennyit ér és a pénzért dolgozni kell. Nagyfiamnak, akkora a szíve, hogy a fél ország, mit neki, a fél világ elférne benne, de olyan lusta, nem érdekli a suli, nagy vonalakban semmi, neki mindig van valami, amit meg kellene venni, mert neki nagy szüksége van rá, kiscsajom lovagol, nagyfiamnak nincs kedve, sem sportolni, sem hangszert választani, nagy vonalakban még az őstehetség rajzmesterem rajztanfolyamra sem hajlandó járni.

Beirattam őket külföldre gimnáziumba, nem, még nem beszélik azon a szinten a nyelvet, tudom, én vagyok a hibás, mert simán beszélhetnék... na kiscsajomat simán fel is vették elsőbe, kisfiam viszont már itthon elkezdte a felsőt és hát ugye a bizonyítványa nem tuti, majd még meggondolják, hogy felvételizzen-e, kiscsajommal nem hagyom egy osztályba menni, mert lealázza a szorgalmával, viszont a picit egyedül, buszozni, vonatozni hagyni, na attól is parázok, úgyhogy ez jelenleg az 1. számú dilemmám és várom a gimi visszajelzését is.

A kettes számú a munkahelyem, bosszant, hogy nem kapok diplomás bért és gondoltam körülnézek a munkaerő piacon, több okom is volt rá, pénz, idő, ilyesmik :D Küldtem pár pályázatot, el is hívtak interjúzni, viszont kolléganőm szabi, főnökömet be kellett avatnom, nem volt mit tenni, voltam interjún, de ők sem diplomást kerestek, le is hidaltak picit a bérelképzelésemtől, de hát nem hajt a tatár és a 28-as csapdája, ha a közelben akarok dolgozni, akkor nem lesz diplomás bér vagy irány a főváros, az viszont napi 2 óra minimum ingázás... azt meg nem vállalom. Nos, főnökasszonyom kitálalt a tulajnak, én meg lefagytam, hisz a másik helyről nem kaptam visszajelzést, úgy gondoltam, hogy ez bizalmas, de hát így lehet tévedni. Elvileg mostanság lesz megbeszélésem a főnökkel, kíváncsi vagyok, mire jutunk, főleg, mert nincs más meló a tarsolyomban... Naiv hülye fejem, de eztán tudom, hogy a főnökasszonyom a komplexusaiból adódóan veszteségek figyelmen kívül hagyásával képes bármire, csak hogy bevágodjon a tulajnál, ezt nem feledem...

A szerelmi életem, együtt Winnetouval, szeretem, meg minden, de minden a szalagmentes térdéről szól és kezdem mocskosul unni, meg a focit is, meg az egészet, próbáltam százszor átgondolni, az eszem rég dobta volna, nem túl ideális a kapcsolatunk, de valami összetart, amit ésszel megmagyarázni nem tudok. Csúnyán összevesztünk, mert szülinapomra egy szál gazt nem bírt venni, valentin napkor pótolni akarta, de elfelejtette, pedig a boltban majdnem átesett a virágos vödrön. Miután szóvá tettem, hogy ugyan már bekaphatja, felajánlotta, hogy vegyünk gyűrűket, eljött az ideje - mr. romantic - hát ennek az lett a vége, hogy mondtam neki, ezt a mondatot meg sem hallottam, ez nem lánykérés volt, az tuti. Lett egy közös hobbink, mini garnélákat tenyésztünk, már 6 fajtával rendelkezünk és mindegyik egyenként öröm, tudom, furcsa, de hát hozzám illő. Javult igazából a helyzet, bár még nem tavaszodott ki, meglátjuk akkor mennyit látom, bár az igazat megvallva, néha kifejezetten élvezem, ha nincs itt, néha meg mérgesít, de mindig nem lehet jó.

Fontolgatom, hogy külföldre költözünk, de ez is a jövő zenéje, várom, hogy másfél év után találjon végre fizetős állás Winnetou, aztán meglátjuk, ahogy a vak is megmondta. 

Az életem továbbra is őskáosz, ha nem az, hát én gondoskodok róla :D mindig, minden téren. 

Csapó vége :)

Mikor egy emelettel lejjebbről oltári balhé hangjai szűrődnek ki a teregető nő felé, azon elmélkedik, miért nem lehet béke, mármint béke mindenhol és elmélázik a házasság fogalmán.

A házasság mit jelent? Talán nemrégiben értettem meg, hogy is lehet értelmezni, a házasság az otthon meglétét is jelenti, én, mint távkapcsolatban élő, aki rendelkezem otthonnal tehát önállóan vagyok házas. Hogy erre hogyan jöttem rá? Ha megnézem a körülöttem élőket, a család, akik nem érnek egymáshoz 6 éve, mert a küllem sok minden és a kassza is külön megy, de a fedelet megosztják egymással és így ők házasok. Vagy megnézzem azt a családot, ahol a nő összeomlik, a pasi 25 év után mosolyogva elhagyná, aztán mivel mindketten félnek a házasság-mentességtől vagy féltik a közösen felépített életet egyedül élni képtelenek, hisz feleződik minden és mégis adnak egymásnak egy újabb esélyt, holott a pasinak hiányzik a tűz, a nőnek pedig a bizalom? Mégis ez a házasság, közös a fedő a fejünk fölött...

Talán azért oly nehéz az önállóaknak, mert vágynak a házasságra, de igazából nem függenek tőle, kevésbé alázkodóak és eltűrőek, nincs az a tolerancia, ami egy házassághoz kell, lehet, kissé cinikusra vettem a figurát, de így látom, akármerre forgok körbe, mint a búgócsiga, ez van.

Még a messzi távolban sem látok olyan kapcsolatot, ahol csillognak a szemek, örülnek egymásnak, békében, megértésben és egymás támogatásában élik ki magukat. Vagy ez egy irreális álomkép, ami soha sincs, volt lesz van vagy mi?

Aztán vannak a hipermodern távkapcsolatosdik, sosem vágyta rá, isten látja lelkemet, belekeveredtem, mint egy örvénybe, de nem szeretem, nem szeretek reggelente jó reggelt üzenetet kapni és este sem milyen napod volt üzenetet, nem szeretek egyedül ülni a kertben és tévézni sem, nem szeretem, hogy a ruha nem aggatódik fel, ha nem teszem meg és a szemét sem viszi ki magát. Nem szeretek üres ágyba feküdni és a hangomat nem hallani. Nem szeretem, ha csend ölel. Miért nem teszek ellene? Mert tehetetlen vagyok, de még bízok, bízok benne, hogy az, aki tehet ellene, tenni is fog. Így múlt el egy egész év és ki tudja, hogy napok vagy évtizedek vannak hátra.

Megijedt, mikor a közösségi hálóról eltüntettem mindent, aminek részese volt, bármilyen családi esemény, kirándulás, mindent levarázsoltam, sértettségemben, hisz ő a nagy világ hálóján nem vállal fel, mert nem teregeti ki a magánéletét, úgyhogy úgy döntöttem, a nagy világi hálón szingli leszek én is, ráadásul édesen becsicseregtem neki, hogy legközelebb még csak kép sem készül róla és ő fog fényképezni :) Erre a reakció, hogy össze kellene költözni. Néha úgy érzem, ha hisztis vagy, bunkó és rideg, akkor a lábaid előtt hever a világ, ha kedves vagy és megértő, sarokba állítanak és néha leporolnak, fura egy világ, én mondom.

Annyi mindenről írhatnék, sok minden cikázik sokszor a fejemben.

Hazatértem, otthon vagyok, édes, meleg otthon, az édes kis ikerházam egy eldugott csuda cuki helyen. Szeretek itt lenni, imádom a csendet.

Sajnos a pozitivitásom ingadozik, hol jobbra, hol balra.

Az egóm a béka segge alatt, Winnetou elintézte, halkan, lassan, gyilkolva. De ez most nem zavar, csak zavarba ejt, hogy van, akinek fontos vagyok, van, akinek hiányzom és van akinek tetszem. Szóval fura dolgok történnek. A magabiztosságom elment vadászni, én meg nem loholok utána, inkább csendben elmélkedek, hogy az ipszilon melyik ágán folytassam az utamat.

Arany lakodalomról álmodozom és egyre inkább az az érzésem, erről lecsúsztam. Hetekig boncolgattam, ha már gyomorgörcs kíséri a "babát akarok" érzésemet, akkor miért bukkanik fel újra és újra. Rájöttem, nem babára vágyom, csak nem tudtam kifejezni magam, magamnak, családra vágyom, olyannyira vágyom családra, hogy nő akarok lenni, gyenge, gyámoltalan nő, nem erős és törtető, nem vágyom már a nadrágot hordani, hogy változik a világ és hogy megváltozok, azt szeretném, ha erős férfi karok közt hajthatnám álomra a fejem és ha igazi családom lenne, ahol anya süt-főz és nőből van, ez az, amire vágyom.

Nem egy vendégre vágyom, aki meglátogat, egy apára, akire számíthatunk, vendégem lehet millió, a barátaim mind szívesen látott vendégek. Kiscsajom kérdezte a minap, anya, ha nem számíthatunk Winnetoura, akkor miért van?

Én pedig várok, hogy meddig, fogalmam sincs, de lélek nyugodtan, néha könnyes csalódottsággal és várom a csodát, hogy egy szép napon azt akarja, amit mi, összetartozni.

Tegnap megtörtént a diplomaosztó, mint akinek a fogát húzták, úgy mentem, de kanyarodjunk vissza, pénteken 10 percem volt itthon, mielőtt jött Winnetou, hazarohanás, kapkodás, ruhaösszeszedés, elrohanás, kulcsátvétel, aztán összeszedtem a szerelmemet, aki már rég nincs olyan rossz bőrben, mint múlt hétvégén, elugrottunk kebapért, miközben vártunk rá és fogócskáztunk a gyerekekkel, leesett, hogy nem hoztam cipőt, vissza anyuékhoz és végre elfoglaltuk a hétvégére bérelt appartmanunkat, gyerekeknek bejött, bár nagyfiam nem aludt túl jól az átmeneti szállásunkon, de végre volt egy kis csend. Lassan sajnálom Winnetou-t, de olyan nyugodtság lesz mellette urrá rajtam, hogy mindig bealszom, miközben mesél :)

Szóval szombat reggel, vekkerre keltünk, mekiben reggeliztünk, nem díjazta a gyomrunk annyira  a kora reggeli sült krumplit :) és elindultunk, potom 20 perces késéssel :) Szépen beöltöztem, idegesített az egész, a kalap csúszkált, én pedig nem szeretem az efajta ünnepségeket, anyámék is késtek, nekem le kellett mennem a csoport fotózásra, kérdeztem félve gyerkőcöket, anyának le kell menni, itt maradtok Winnetouval, kiscsajomtól olyan yeah-t kaptam, csak pislogtam. Sokat jelentett, hogy ott voltak a szüleim és a húgom és hogy anyám elfogadta, hogy nem szeretném családi körben tölteni a szombatot, sőt mitöbb, kimondhatatlanul jól esett egy rokonnal folytatott beszélgetése, aki az arckönyvben jött rá, hogy főiskolára jártam, ahogy hallottam a hangján, hogy újra bízik bennem, hogy tudom, mit teszek és tényleg, mióta itt lakunk náluk, semmivel nem becsmérel, büszke rám és bízik bennem, örül az új háznak, a diplomámnak és hogy újra önmagam vagyok és tudom, mit teszek. Szavakba önteni nem tudom, mennyit jelent ez nekem.

Úgyhogy diplomaosztó után, amint lehetett kivetkőztem az öltözékből és mentem a családhoz, szegény Winnetoum elég elanyátlanodott volt, de nagyon sokat jelentett, hogy ott volt velem, csináltunk pár fotót és elbúcsúztunk anyuéktól, és elindultunk a napsütésben, első megállónk egy tóparti séta volt, ott volt már az Exével, aki öngyilkos lett és nem volt kedvem azzal rontani a napot, hogy oda ülünk be, ahol ők voltak, kicsit kiismert már, hogy tényleg elég kaotikus vagyok és mindent az utolsó utáni pillanatra hagyok, elég jót röhögött, hogy meg voltam győződve róla, hogy nem vittem telefont, pedig de :) A tóparti séta után elindultunk állatkertezni, no meg hogy útközben iszunk valamit, mire észrevettünk egy-egy helyet, már elhajtottam mellette, úgyhogy füstbe ment terv, az állatkertig mondjuk a gyerekek felváltva aludtak, úgyhogy ott ittunk, megnéztük a kicsi kengurukat, a szürkemarhákat és a malacokat, a marháknál Winnetou hősöm rakta vissza azt a fatörzset, amit levert az egyik marha, nehogy kiszabaduljanak, irtó büszke voltam rá, meg be is voltam tojva kicsit a monstrum állatoktól. 

Ezt megkoronázva már széphazánkban betértünk estebédre étterembe, majd a toronynál ittunk egy forralt bort. Napsütéses csodálatos napunk volt, szebbet nem is álmodhattam volna.

Egyenesítettem egyet a hajamon, kicsit tartottam tőle, mit szól hozzá, de mondta, hogy így még gyönyörűbb vagy. Imádom, hogy tolja a meccseit és jól meg is indokolja, holott tudom, hogy csak a vasárnapunkat menti, imádok bújni hozzá és áthülyülni a napot. Mellesleg a gyerkőcök is szeretik.

A ház pedig készül, nem abban a tempóban, ahogy szeretném, de mikor megláttam félig kicsempézve, kifestve, majdnem dobtam egy hátast, egyszerűen gyönyörű, gyerekek szeme is csillogott a boldogságtól, a hétvégén parkettázunk, aztán meglátjuk, hogy haladunk tovább. Nagyon - nagyon szeretnék jövő héten beköltözni. A redőnyöket is beszerelték már és gőzerővel szigetelnek, hihetetlen az egész, egy álom, egy mesebeli álom, kimondhatatlanul boldog vagyok.

Türelmetlen vagyok, haza akarok menni és nincs otthonom, egyszerűen kikészít ez az állapot, szeretnék otthon lenni, a saját négy falam között otthonra lelni végre, most!

Annyi mindent kéne tennem, még mindig nincs piros konyhás asztalosom, parketta kellene, beltéri ajtó, wc csésze és fogalmam sincs, merre induljak...

A szombat estét kettesben töltöttük Winnetouval, tényleg sápadt és beteg és tökéletes estét töltöttünk együtt, egyszerűen leírhatatlan volt, beültünk egy krimóba, ahol ismerte a tulajékat, beszélgettünk, ő pedig átkarolta a lábaimat, magához szorított és megcsókolt, önfeledten beszélgettünk, nyomulni próbált rá egy nő és hát a legutóbbi ilyen akció igencsak mély nyomott hagyott, most viszont másképp alakult, látszott rajta, hogy büszke a csajára, mikor távoztunk, mondta az ismerőse, hogy többet ne is jöjjön más csajjal, majd mondta, hogy elégedett lehetek, sok bókot kaptam, amit annyira nem is realizáltam.

Az autóban a szálloda felé mondta, most, hogy komolyodik a kapcsolatunk, szeretne bemutatni az anyukájának. A szavam is elállt, reggel pedig örült, hogy a meccsére kiviszem a gyerekeket, mesés helyen lakik. 2 nap múlva pedig újra látjuk, alig várom.

Tényleg neki kellene állnom könyvet írni, ami viszontagság az én életemben fellép, az már a szappanoperához is giccses, föleg, hogy nem tehetek róla vagy inkább, hogy a jó szívem milliókba kerül, nekem… De nem érdekel, megoldom, ha muszáj a legvégsökig elmegyek, nem elöször, rutinosnak számítok.

Aztán a lényegtelenségek, megjött a csempém, pénteken kezd a burkoló, a festö jól halad, csak még azt nem tudom, hogy honnan lesz matt ferrari piros konyhám, mert az lesz, eldöntöttem, a ház szinvilága élénken él a buksimban :)

Tegnap is sok minden történt, de semmi sem, találkoztam pszichológussal, azt mondja, rég látott ilyen magabiztosan, hogy már azt is tudom, milyen kép kerül a falra, talán 8 költözés után végre otthonra leltem, talán… nem talán, tutira.

Elköltöztem múlt héten, rohadt nehéz volt, beteg voltam és nem igazán leltem segítökre, de így jár a különc.

Tegnap este is beszélgettem apámmal, talán utoljára 3 éve, panaszkodott, hogy nem talál az életben olyan dolgot, amit szívesen csinálna, ami boldoggá tenné, aztán elmagyaráztam neki, hogy akkor szánjon magára idöt és keresse meg, valahogy olyan coachos dologra sikerült, a félig üres pohárból próbáltam félig telit csinálni.

Gyermekeimmel is elbeszélgettem egyik nap és érezhetö a pozitív változás. Tegnap fél 9-kor már otthon voltam a barátnös kávézásból, azt az örömujjongást, hogy mégis találkozunk ma még anyával, minden pénzt megért :) Tényleg megértették, hogy nem kisbabaként kell viselkedni, attól nem cukik, aggaszt, hogy ennyire be vannak rezelve, hogy eltünhetek.

Aztán meg Winnetou, lassan 3 hete nem láttam, elgondolkodtat, miért csináljuk egyáltalán ezt az egészet, szinte minden nap reggeltöl estig irogatunk, egymástól 60 km-re nem vagyunk képesek összefutni, jó, ö is folyton lázas volt az elmúlt másfél hétben, mi is betegek voltunk, vasárnap szerettem volna meglátogatni, erre nemes egyszerüséggel eltünt. Aztán felhívott este 10-kor, hogy szeretne bemutatni a fiának és a barátainak most szombaton. Tegnap meg bedobta, hogy állásajánlatot kapott Nápolyból. Mondtam, öszintén, mennyire releváns, hogy milyen messze vagy? Most sem nagyon találunk módot a találkozásra. Aranyos volt, ez nagy lehetöség, amit a fiával vállalhat, én pedig nem ellenkeztem, kérdezte, meg tudjuk oldani, nem akar elveszíteni, szereti a gyerekeket és engem is és nem tudtam mit mondani, mondhatjuk, hogy persze, de ezt elöre nem lehet tudni, nem tudom, hogy akarok-e hosszútávon egyedül lenni, itt pedig 3 évig az lennék. Garancia semmire sincs, kérdezte, be vagy rezelve, hogy lehet, hogy lelécelek, én pedig mondtam, igen, ö pedig csak hajtogatta, hogy nem akar elveszíteni minket.

Tehát az élet nem egyszerü a szalmaszálak felbukkannak, eltörnek és jönnek újak, az élet pezseg én pedig állom a sarat.

Kollégám, aki lelécelt a csajához németekhez felhívott vasárnap, meghalt a barátnöje, kiújult a rákja. Na kérem, ez a tragédia, csúnyán váltunk el, túl mélyen válykált az életemben, de attól még szeretem, mint embert és örültem, hogy boldogok voltak és nagyon megérintett, hogy nem volt mégsem gyógyult a csaja és az alattomos betegség bújkált benne, most pedig… na ez az a kategória, amin nem lehet változtatni, minden más csak idöszakos.

Épp a mégszomszéd kedvel arckönyvön egy borászatot, hátpersze, alkeszok szeretik a bort :) Na jó, ez rosszindulatú volt :)

Mostanában minden mindegy, talán mert életem legmegalázóbb szakaszát élem át, önhibámon kívül és félénken, készülök az otthonomra a nem házamban, megrendeltem a burkolatot, neten, remélem szép lesz :D

Winnetou kifakadt, én meg néztem, mint rozi a moziban, hogy én le se szarom az ő véleményét, ő aggódott a gyerekeimért, én meg nagyokat pislákoltam és nem értettem... most se :D attól még szeret

A cégben csalódtam, de mindegy, ez is csak egy cég.

Függő lettem, többek között mosoly függő. 

Kinéztem egy drága mosogatót és most álmodozom :D

Ennyire tellett, lusta vagyok :D

Nagyon sok meghatározó dolog történik, csalódtam a nővéremben, amit sosem hittem volna, ami javarészt megnehezítheti az életemet és kíváncsian várok, most, hogy kikecmergett a betámadásokból, hogy folytatja a helyreállítást. Sok mindenkitől vártam hasonló viselkedést, tőle soha, de ezzel sem hagyom befolyásolni a hangulatomat.

Kisfiamnak folyik az orra, horkol is rendesen, nekem meg a polcon a lábam, mert nem férünk el, de ez a hónap erről szól. Kiscsajomnak fáj a hasa és egyik nap közölte, hogy véreset pisilt, úgyhogy orvosnál voltunk, kaptunk labor beutalót, a vérvétel egy horror volt, 5 percig tartott, vájkált a nő a kezében, és csak csepegett a vére, készek voltunk mindketten, aztán következett a steril pisi, bő 50 percig könyörögve a labor vécéjében, majd feladtam és hazahoztuk a pekecet. 

Aztán jött a túlórázós mód, mert a cégnél le sem szarjuk, hogy beteg vagy te is és a gyerekeid is és mi az, hogy nem jössz hétfőn, úgyhogy nem csak hétfőn, kedden és szerdán sem megyek és bekaphatják konkrétan. Lélekben készülök ismét vállalkozásra, még nem tudom pontosan, hogyan, miként, de szeretnék újra a magam ura lenni.

Winnetou mit mondhatnék, rosszat semmiképpen nem tudok és nem is akarnék, minden perc ajándék, amit együtt töltünk, ahogy realista, ahogy ragaszkodik, ahogy férfi, egyszerűen leírhatatlan. Szerdán jött, időben, leckét írt kiscsajommal, míg vacsorát főztem és csak utána mondja, tudod-e mit írt a füzetébe a lányod, mondtam, fogalmam sincs, főztem, hogy apa foci edző, a gyerekek is szeretnék, hogy ő legyen nekünk és mi is,még ha a körülmények nehezítik a helyzetet, de valahogy vele biztonságban érzem a lelkivilágomat, nem félek, hogy bántja őket, vagy engem. Szkeptikus, hogy hogy fog ez így működni, néha realista, végtelenül őszinte és ez így helyes. Fogalmam sincs, hogy fogja bírni a kapcsolatunk az időbeosztásunkat, de ez is egy újabb indok, hogy vállalkozzak, hogy rugalmasabbak lehessünk és őszintén remélem, hogy idővel közös életet tudunk teremteni, de ez még a jövő zenéje és most hiányzunk egymásnak és megbeszélünk mindent, megértjük egymást, rajongunk egymásért és ez jó, méghozzá leírhatatlanul jó. Nem várok el és ő sem, ha valamit nem ért, mert hát nem az egyszerűbb fajtából faragtak, akkor elmesélem, megértek és vágyom, de a körülmények nem minket támogatnak, de idővel talán mégis lesz rá mód, ha nagyon akarjuk, nagyon mindannyian, hogy megtaláljuk a közös utat, addig pedig örülök, hogy van és létezik.

Na, ez az, amiről fogalmam sincs, honnan jön és meddig marad, vasárnap rémálmokkal küzdöttem egész éjjel, reggel úgy keltem, mint akit agyoncsaptak és a napom is erről szólt, Winnetou is eltűnt 11-kor és egész nap elő sem került, nem tudom, hogy ez teszt, vagy csak így alakul, de már nem izgulok, a valószínűsége, hogy baja esett elég csekély, előbb-utóbb előkerül :)

Ma viszont széles vigyorral ébredtem, aztán zenét hallgattam és először azt hittem, csak az én számaimat játszák a rádióban, aztán rájöttem, hogy sokkal toleránsabb vagyok, mint máskor :) Egész nap széles vigyor, közben még kellő magabiztossággal leordítottam Kollégát, nem szeretem, ha belekotnyeleskednek a dolgaimba, ő pedig megkeverte a fuvarjaimat és akkora nagyképűséggel szájalt vissza, hogy nem kellett több, hogy hangot adjak, hogy ez az én döntésem, nem az ő hatásköre és faképnél hagytam, egy óra múlva még mindig ezen röhögtem, aztán mosolyogtam tovább és erről szólt a napom.

Jelentkezett a vevő is, egyezkedni akarok, nekem zsé kell, neki ház, feltételeket akart szabni, én viszont ragaszkodtam az én igazamhoz és igazam lett :) Úgyhogy előbb lesz zsém, neki meg háza, nekem meg házam :) jajj, de nem egyszerű az élet :D

Winnetoutól is kérdeztem, hogy alakul a hétvégénk, kábéra tudom, mikor dolgozik, de fogalmam sincs, milyen egyéb elfoglaltsága van és hát mit mondjak, az nekem is van/volna. Próbáltam a tudtára adni, nem az ő idejét, az enyémet osztanám be, de ahhoz tudnom kellene, hogy ő mikor jön képbe, erre kiröhög :D Komolyan mondom... Este pedig próbáltam a tudtára adni, óvatosan, hogy itt nem arról van szó, hogy elvárom, hogy helybe jöjjön, ha kell megyek én, csak jó vele és hiányzik és nagyon úgy tűnik, ez eddig nem tűnt fel neki, meglepődött, sőt, örült neki, úgyhogy hirtelen felindulásból holnap jön :)

Gyerekek meg oda vannak érte, holott a kommunikációjuk vicces, esküszöm kiscsajomnak füstöl a feje, ha vele beszél, de akar, és mindkettő, ha azt mondom, hogy hárman vagyunk, automatikusan javít, de anya, nekünk itt van Winnetou is. Fura dolog ez, nem számítottam tőlük ilyen mértékű elfogadásra. 

Délután elintéztem gondolkodás nélkül, amit kellett és még fogorvoshoz is időben odaértem, úgyhogy a fogsorom ismét rendben, de úgy elharaptam a számat, holnap öröm lesz a nap :)

Boldog vagyok, ja meg taknyos, na mindegy, hulla boldog és magabiztos és mosolygós és fogalmam sincs, mitől, próbálok arra összpontosítani, hogy ez így maradjon és a félig üres, mindig félig teli legyen. 

Céljaim vannak és álmaim és lehet, hogy még csak keresem az odavezető utat, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy meglelem és jó lesz :)