Fáradt vagyok az érzésektöl. 

Aggódom a gyerekeimért, valahogy ök nem úgy élték meg, hogy elveszítették az apjukat már 11 éve, a halála a lányomat még jobban bezárta, a fiamat meg hol kitörö dühruhammal sújtja, hol pedig közönnyel, én pedig csak ülök és nézek. Ezáltal számunkra már nem változik semmi, a mindennapjainkban ugyanaz történik, mint mindig és mégsem. Félárvák lettek, ez nyomasztja öket, hogy az elvi apaság is megszünt. Én pedig úgy érzem a teendök súlya összenyom és próbálok mellettük állni, de nem tudom, hogy lehet a fájdalmukat enyhíteni. Anyós még csak fel sem hívta öket, söt, sikerült neki a temetést a gyerek névnapjára tenni, emlékezetes névnap lesz, az biztos. 

A 40. szülinapom stonózom, eljön még az én idöm, de most mellettük kell állnom, a jelenlétemmel megnyugtatni öket, hisz a kommunikáció semmin sem segít. Szeretem öket és meghasad a szívem, ahogy nézem, hogy tehetetlen vagyok. Most valahogy semmi sem számít, abszolút anya üzemmódban vagyok és utálom, hogy néha az apjuk szentesítése féltékenységet kelt, hisz 11 éve én vagyok, én csinálok, én valósítok meg és én támogatok, öt pedig a titulusa és az elmúlása miatt egyszerüen szentté avatjuk és nem számít, hogy nem ismerték az általános iskolában, hogy már 11 éve nincs apa, aki felhívná öket a születés- vagy névnapjukon, aki megkérdezné, hogy vannak vagy felhívná öket egyszerüen, csak, mert hiányoznak, mert nem tette, még akkor sem, amikor még meg tudta volna. 

Számolom a perceket a temetésig, aztán néhány napot együtt töltünk otthon és reménykedek, hogy valahogy visszakerül minden a régi kerékvágásba és végre pozitív irányt vesz az életünk, elegem van már ezekböl a rohadt sorscsapásokból, harmóniára, mosolyra és örömre vágyom és a legeslegjobban arra, hogy a gyerekeimet boldognak lássam, de nem minden rajtam múlik és ezt elég nehéz elfogadnom.