A helyzet nyugaton változatlan, anya folyamatosan olyan dolgokról beszél, aminek se eleje, se vége, azt tudja, hogy 4 kutyája van, de unokája csak 1 :( Tudom, hogy ez türelemjáték, de mikor kint ül az intenzív elött a 12 évesem és várja, hogy mami végre osztályra kerüljön, hogy meglátogathassuk, én pedig mondom anyának, hogy gyerköc kint ül és néz rám zavartan, hogy ki és mondja is, nem tudja, ki ö, fura módon a legkisebb unokára emlékszik csak, bár perceken belül meg mondja, hogy mennyit veszekedik ez a két lány, tehát én is összezavarodok, mikor ö össze van zavarodva, mikor indulok, pedig mondja, hogy vigyázz a gyerekekre. 

Nagyon várom, hogy osztályon legyen, titkon remélem, hogy akkor azért gyorsabb lesz a javulása, ha nem egyenként fél órát vagyunk bent, hanem együtt lát, látja, hogy zajlik az ö családjában az élet folyása. Mindenki hisztis és kimerült már, szombaton szimplán a mellkasára borultam és sírtam, neki is szarabb napja volt, én pedig szimplán ki vagyok merülve. Minden napon teleprogramozott. Szombaton ki akart mozdítani Winnetou, kedvem nem volt hozzá, jelenleg a legnagyobb kikapcsolódás a teraszomon ülni és hallgatni a madárcsicsergést és a tücskök zenéjét. 

Úgyhogy rohanok tovább, egyszer csak véget ér ez a maraton is és kicsit kifújhatom magam, bár annyi gondolat cikázik a fejemben, hogy meg merem-e lépni azokat az eget verö változásokat az életemben, amelyeket csendben pörgetek a kisfilmemben elalvás elött, azt még nem tudom, de álmodozni egy stresszmentes, kiegyensúlyozott életröl, na, azt azért még lehet, hisz szegény, akinek álmai sincsenek...