Elértük a 20. napot, minden nap várom a 11:30-at, mint a messiást, akkor hív húgom, hogy hogy vagyunk ma, az érzelmi hullámvasút, a kilátástalanság felváltva a reményteliséggel több, mint idegörlö, de míg van szívhang, addig van is remény, növérem tegnap hosszasan beszélgetett az orvossal, én ezt már nem teszem, nem érdekel, mi történhet, az érdekel, mi történik, azt pedig én is látom, jósolni meg ök sem tudnak. Az orvos annyit mondott, ez nem reménytelen, hisz nem áttétes rák, annyi mindent kipróbálnak még, de mindig csak egyik lépés a másik után tudják megítélni, merre tovább és hát gyenge a szíve, rossz a veséje....
Tegnap eljutottunk arra a szintre, hogy növérem és én is ledoromboltuk, kipihente már magát, lassan 3 hete fekszik ott, szedje össze magát és dolgozzon aktívan, mi onnan ki akarjuk hozni, apunak szüksége van rá, hisz lassan nyugdíjba megy, a húgomat férjhez kell adni, a gyerekeknek hiányzik a mama föztje, nekünk pedig még annyi mindent kell tisztáznunk. Nem fair play egyik napról a másikra eltünni, elfáradtunk, apa idegbeteg, a gyerekek nyavalyognak, nincs program hétvégére, hisz anya mamizik, minden áldott nap.
Borotvaélen táncolunk és nem élvezzük és azt akarjuk és követeljük, hogy legyen végre jobban.
Békességpárti vagyok, de mikor az a hír járja, márpedig a közértböl, hogy a nagynéném vadidegeneknek fakad ki, hogy mekkora önzö szemétládák vagyunk, mert eltiltjuk öket a testvérüktöl, lányuktól, akkor elgurul a gyógyszerem. Felhívtam, annyi mindent intéztem már nekik és segítettem nekik, amikor szükségük volt rá, hogy már anya is mérges volt. Mondom normálisan, "van valami gond?" erre leordít, hogy az én édesanyámnak két családja van, vannak testvérei és édesanyja is és mi, a lányai és férje kiközösítjük. Azt hittem nem kapok szikrát, mondom, felhívtál, hogy bemennél, ö pedig csak sértödötten közölte, hogy nem kell tölem engedélyt kérnie, de az intenzívre egyszerre csak egy ember mehet be, tehát egyeztetni kell, ordítottam, torkom szakadtából, pedig esküszöm idejére nem emlékszem, mikor tettem utoljára ilyet. A család pedig csak nyugtat, hogy eszéhez mérve. Unokatestvéreim és másik nagynéném is nyugtatott, hogy nem velem van a baj.
Gyerekek furcsak módon jól türik, tudják, mi a helyzet, mégsem kételkednek benne, hogy a mami hazajön, bár egyikünk sem teszi. Winnetou próbál rávezetni, hogy az élet megy tovább, hogy nem kell minden áldott nap ott lennem és hogy kíméljem magamat, megpróbáltam nem bemenni, de nem voltam rá képes, a teljes péntekemet átszerveztem, hogy ott lehessek mellette, úgy érzem, az eröt ad neki, ha látja, hogy minden áldott nap ott vagyunk és szüksége van az eröre, hogy mielöbb felépüljön. Így kezdödik a 20. nap és 3 óra múlva tudom, milyen ma a nap színe.
