Azt hiszem, ezer éve nem jártam erre, valahogy folyatamos stressz alatt állok, mint akibe bevezették a 380at, pedig próbálok egyensúlyozni, mert fiatalabb már én sem leszek.

Anyák napja van, már a 4. anya nélkül, viszont femerül a kérdés, merre fordítjuk a fókuszunkat, a hiány vagy a böség felé és ugyan nincs már anyukám, de van két tüneményes felnöttem, akikre roppantul büszke vagyok. Érettségizös nagyfiamtól étcsokis kekszet kaptam, mert azt szeretem, nagylányomtól pedig cetlis beföttes üveget, amiben 20 cetli van, ha rossz a kedvem, vegyek ki egyet, hogy feldobja a hangulatomat, az ö szentimentális anyukájuk pedig zokogott, mint a záporesö.

Egy nagy projekt lezáró részénél tartok és hiába minden eröfeszítésem, nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném, a programozó odáz, lazára veszi a figurát, a fönököm kedvesen hurkot teker a nyakam köré, én pedig tehetetlenségben és lázas ötletelésben vergödök, de lehet, hogy egész egyszerüen túl komolyan veszem a dolgokat. 

Aztán meg itt az én Párom, mily furcsa, épp azon elmélkedtem, hogy milyen nevet adjak neki és mégis most azt tartom a megfelelönek, hogy Páromnak hívjam, mondjuk a macskám neve is macska, szerintem ö is magában embernek hív :) 

Elmélkedö kedvemben vagyok, fiam épp érettségizni készül, kislányom pedig szorgalmasan tanul és mellette dolgozik, rakja le a jogsiját, ilyenkor kap el az az érzés, hogy a változás állandó és a gyerekeim felnönek, a kapcsolatuk már nem velem viharos - jó, néha - inkább a partnereikkel és mi felnött cinkosokként próbáljuk állni az élet adta sarat. 

Néha érzem, hogy eröm felett teszek értük, de nem tudok másként tenni, talán nem minden édesanya ilyen, de én ilyen embernek születtem. És nem csak náluk, a munkában, a családdal és a párkapcsolatban sem vagyok különb. 

Szeretem a munkám és a kollégáimat is, a közvetlen felettesemml vannak gondjaim, de mondjuk öt szóra sem méltatom, fölé nöttem, a lustasága miatt és az önmegvalósítási vágyam miatt, folyton bizonyítanom kell magamnak és nem is értem miért, a legnagyobb kritikusom én magam vagyok. Ez a projekt is valahogy nálam kötött ki, édeskés szavak a "csak maga képes rá" de igazából álnok átverés és annyit jelent "csak magával spórolok milliókat, nincs még egy barom, aki órabérért, rákényszerített túlórákért megcsinálja"...

És itt jön a faramuci helyzet, hogy fogalmam sincs, mit szeretnék csinálni, a két évtizedes irodai munka és temérdek túlóra során egyszerüen azt érzékelem, hogy a cégnek eladom az életem. Másrészt fix, nem rossz jövedelemmel rendelkezem, persze jelenleg önmegvalósítok és alkotok a munkám során is, de egy köszönömmel és néhány túlóra kifizetésével úgy érzem ingyen adom magam. Ilyenkor felcsendül egy másik hang a fejemben, amely csendben közli, hogy ott a két gyerek, ök a te felelösséged, elindítani öket az életben, hisz rajtad kivül senkijük sincs és már csendben is maradok. Néha azért a forradalmár elindul bennem, tanfolyamokat láogat, könyveket olvas, hisz a legbennsöbb szenvedélye a segítségnyújtás, de aztán hamar rájövök, hogynincs rá idöm és önbizalmam sem, hogy vállalkozássá alakítsam. A bárcsak és a kifogások elöbújnak. Aztán jön a következö kör, tavaly úgy döntöttem, lefordítok egy könyvet, néhány hónapomat belefeccöltem és elégedett vagy a végeredménnyel, az író vállalta a megjelentetéssel járó feladatokat. Ennek lassan 9 hónapja és nem érzem ezt átverésnek vagy eltékozolt idönek, egyszerüen az ideális idöpont kivárásának, amit annyira nem bánok, mert nem lenne merszem felhagyni a munkámmal, hogy éjjel nappal regényeket fordítsak kétes bevételek kilátásával. 

Úgyhogy fogalmam sincs, nem vagyok boldogtalan, csak kétkedö, régen annyira magabiztos voltam, most meg még a kiegészítö fütésemen is hezitálok, vagy a térkövem színén, nem tudom, hogy romlottam el, hogy már nem vagyok olyan magabizos. Talán túl sok rossz döntést hoztam életemben. 

A legnagyobb félelmemmel kell szembeszállnom, a NEM VAGYOK ELÉG FONTOS érzéssel. Az elsö lépés a felismerés, talán nem kell megszakadnom mindenkiért, hogy elismerjenek, talán elértem azt a kimerültségi fokozatot, amely megmutatja, hogy a LEGFONTOSABB EMBER AZ ÉLETEMBEN ÉN VAGYOK 

Az elmúlt másfél év az életünkben rohanás volt, a Párom ismét nem magyar és a kétlaki élet sokszor kikészít az itt is lenni, ott is lenni, az én gyerekeim, a te gyereked, az én teendöim, a tiédek és néha egy apró szösszenetnyi mi. Most elutazott 3 hétre, nincs napi órás beszélgetés, a terápiája alatt roppant jól szórakozik a többiekkel, én pedig megkérdöjelezem, mennyire vagyok fontos, nos, nem azért mert kétkednék a szerelmében, egyszerüen, mert nekem ö és a gyerekeim az elsö prioritás, de sem nála, sem soha másnál nem voltam én az abszolút elsö prioritás, kinek a háza, kinek a labdája, itt nem megcsalásokról és félretekintésekröl emlélkedek, egyszerüen a fontosságról. A lelki szemeim elött már látom ahogy E forgatja a szemeit, ö a pasijával hétvégén találkozik, hétközben null kontakt, ha elutazik, akkor nincs itt, valahogy számomra meg ez az értelmetlen lét. 

Nincs okom panaszra, egészségesek vagyunk, van fedél a fejünk felett, biztos a munkám és telik élményekre is, néha úgy érzem, én magam szabotálom az életemet, lehetnék akár elégedett és boldog. Nos most ezen dolgozok, leginkább azon, hogy a hozzáállásom a dolgokhoz változzon, akkor talán a környezet és a körülmények is.