Gondolkodtam...
Először is leszögezem, ez egy én blog, még az is lehet, hogy pszichiátriai eset... Benne van minden hibám és minden esendőségem. Mert én vagyok és nem vagyok tekintettel senkire, akit épp gyűlölök vagy imádok, épp ezért ÉN blog. Lehet olvasni, lehet éles vagy óvatos kritikákat fogalmazni.
Ember vagyok. Nem vagyok tökéletes, talán nem is leszek soha és nem is teperek a tökéletes pozícióra.
Próbálom legalább magam előtt vállalni magamat, ezáltal legalább annyira megismerni magamat, hogy tudjam nekem mi a jó, ha bunkó vagyok és szemét, ha odaadó és önzetlen, az is csak én vagyok.
Igen, én is tudom, mi a társadalom által elvárt helyes út... okos lenni én is tudok, simán le tudom írni egy-egy bejegyzéshez azt, amit a társadalom és az én morális elveim kívánnak magamtól, de az nem volna képmutatás?
Tényleg nem vagyok tökéletes, tényleg vannak olyan vágyaim, amik nem illenek bele a társadalom elvárásai közé és igazából hazudnék, ha azt mondom, hogy bánom.
Már önmagában az, hogy vágyom néha kettesben történő barátnőzésre, hogy nem viszem magammal a Páromat a koncertre sem helyes társadalmilag. Arról ne is beszéljünk, hogy a Párom helyett a Kollégámmal megyek operába... micsoda céda, pedig nincsenek szándékaim, van önfegyelmem és valóban csak közös kultúrális programon veszek részt.
Most is lehet mondani, hogy igen, micsoda önzés, magának akar jót, igen, van, hogy önző vagyok, én elfogadom magam, így ahogy vagyok, az ostobaságaimmal és az őrültségeimmel együtt, te miért nem teszed? Kell, hogy elfogadj?
Próbáljam az általam járandó út választása helyett a megfelelési kényszeremet előnybe és előtérbe helyezni? Vagy próbáljak boldog lenni?
Miért nem adhatom azt, aki vagyok és miért nem fogadhatom azt, ami nekem jónak tűnik?
Hogy nincs rendben az életem az szerintem a kisebbik probléma, hogy a lelkem dúl-fúl-őrjöng az egy nagyobb, lefáraszt és kicsinál a bipolaritásom és igen, néha úgy érzem, újra kell az egérút, néha pedig ostobaságnak tűnik. Néha minden porcikám arra vágyik, hogy én ne én legyek, néha pedig imádom, hogy az vagyok, aki vagyok.
A tetteimmel nekem kell elszámolnom a végítélet és a sors fonalának vezetése során, NEKEM, nem másnak kell vállalnia a felelősséget az életemért, csakis nekem és mint a példák sokasága mutatja, mindig elő is vesz a sors és követeli a maga elszámolását.
Fáradt vagyok, túlhajszolt és néha letargikusan szomorú, sokszor próbálok az életnek megfelelni, sokszor sikerül is, de néha nem.
Ugyanez elmondható Banditáról is, nem mentegetem és magamat sem és tudom, hogy mennyit változott és tett értem és talán ő is tudja én mit tettem értünk... Tudom mit imádok benne, azt is, mit utálok, azt is tudom, hogy a bolha önakaratomon kívül elefánttá nő, azt is értékelem, hogy ő nem ilyen, nem csinál minden bolhámból elefántot...
Mondhatod, hogy rossz ember vagyok, nem érdekel, talán velem van a baj, ítélkezhetsz is...
Azért az elmúlt pár évben megszoktam már az ítélkezést... Nem futamodtam meg, szembe nézek vele, sőt néha még komikusnak is tartom, ahogy az emberek véleménye változik, anélkül, hogy kinyitnám a számat... rájönnek, hogy nem minden fekete és fehér, milliárdnyi szürke tónus is megvonul közte. Hányan büdös szemét ribancoztak a válás indítása során... nem bántott, hidegen hagyott, nem győztem magyarázni a közeli barátoknak és hozzátartozóknak, hogy nem baj, had mondják, nem számít...
Én csak önmagammal vívok, senki mással, nekem kell reggelente a tükörbe néznem... én az én igazságomat keresem és nem másét... Nem fogom vissza magam és nem fogom ezentúl sem... az én érzéseimet én érzem, az én fájdalmam nekem fáj, az én örömöm engem repít.
Két ember van az egész föld kerekén, akiknek nem kell megfelelnem, így szeretnek, ahogy vagyok, na ők a fontosak, mindenki más csak mögöttük érkezik, nekik akarok jót, mert ők mindig lesznek, mert én akartam őket, mert ők igazán és örökre hozzám tartoznak, mert a csapat velük egy egész, sajnálom, hogy nem tudok mást annak tekinteni, hogy egy kilátásba helyzett jövő nyári nyaralásnál elfog a kétely, hogy vajon akkor hogy élünk és velünk lesz még vagy hármasban leszünk.
Nincs hitem már a hosszútávú tervek irányába. Majd alakul. Ha fáj, ha bánt, ha nem akarom, hát nem akarom, nem adom fel és nem hagyom el a csatateret küzdelmek nélkül, de nem rendelem alá magam és a magam boldogságát, az igényeimet és vágyaimat.
Egyet megtanultam, a nem, hát nem... idővel meg kell tanulni elengedni... nem ebből indulok ki, szimplán csak tele vagyok félelmekkel és sérelmekkel, amiket először is az erős nőnek kell bennem elfogadnia, dolgozik rajta, sokszor struccpolitikát űz, sokat kell még tanulnia és a forgatókönyv sem egyszerű, ha viszont úgy érzem, kell, hogy valótlanságba meneküljek, magam miatt, akkor meg fogom tenni és nem sajnálom.
Köszönöm.
