Ma olyan érzésem van, mintha nem lenne a testemben a lelkem. Minta gép lennék, nem fáj, nem idegesít, nem izgat semmi. Fura dolog, néha előfordul, a lelkem szabadságra megy.

Fura, hogy nem vagyok képes Banditával face to face megbeszélni a problémákat, ha bajom van, napközben tisztázom msn-en... milyen ez már...

Tegnap sok mindent tisztáztunk. Gyerekkel kedvesebb, mint valaha, gondolom tudja, hogy figyelem, én meg figyelem... nem jó ez így, de majd lenyugszom én is és ő is talán...

Viszont tegnap kialakult némi távolságtartás, néha tényleg nem tudom, mi a problémája, azt sem, hogy nekem mi...

De most ott sem vagyok és vele sem. Őszintén örül, hogy hazamehet hétvégén, be is támad, ha érdeklődöm, mit fog csinálni, hogy azért ennyi had járjon már neki... tőlem... menj. Bevallom, én sem bánom, hogy megy, nagyon várom már, hogy Munkamániás velünk legyen a hétvégén, dumáljunk, gyerkőcözzünk, hasonlóak...

A cégnél egyre vadabb a helyzet, már - már hangosan röhögök, de ez sem hat meg, kirekesztettem magamból, amit kell, megcsinálom, amit nem, meg megtagadom és kész.

Azon filozofálgatok, ha a lelkemet nem hoztam magammal, azzal a memóriám is otton maradhatott-e vagy sem, mert jó volna tudni, akkor neki sem állok tanulni :D

Messze vagyok még a végtől, hogy magabiztosan tudjam, hogy átmegyek a vizsgán, mindjárt neki is állok...

Vajon a lelkem merre kóvályog? Visszatalál hozzám vagy örökre elveszett? Talán néha ezért vagyok lelketlen?

Egy magyar dal foszlányai zúgnak a fejemben, sem a dallamát, sem a szövegét nem tudom felidézni, csak úgy a háttérben szól, mint amikor nagyon belemerülök a munkába és alig realizálom a dalt... azt tudom, hogy nem fáj semmi van benne és tényleg nem fáj... nem csak nem fáj, nem is érdekel semmi. Most jó ez az állapot, most csak egy gép vagyok.