Kell az illúzió, szükségem van rá... Másképp nem megy...

Hogy most mi jelenti az illúziót? Sokáig Szerető jelentette, most már nem, nem mondhatom, hogy Bandita illúziót jelentene, ő a valóságé, ő nem illúzió...

Cseteltem tegnap egy régi ismerőssel... Kedves ember, kérdezte mi jelenti a kikapcsolódást a számomra? Szomorú, de igaz, jelenleg a fűszál, amibe kapaszkodok, az iskola, abban a néhány órában szimplán főiskolai hallgató vagyok, nem eladósodott anya, fertelmes múlttal és kilátástalan jövővel.

Elfáradtam, belefáradtam mindenbe... Már sírni sem tudok.

Ez az utolsó nekifutásom a sorstalanság ellen, találtam a neten egy bankjogászt, felhívtam az egyik irodáját, nincs túl közel... Először egy titkárnő vette fel, kinevetett, nem tudom, hogy ez ügyvédi iroda?? Nincs telefonos tanácsadás...

Felhívtam a másik irodáját, egy kedves hölgy vette fel a telefont, kérdezte, beszélnék-e az ügyvéd úrral, megszeppenve feleltem, ha lehet, szeretnék...

Röviden ismertettem, hogy banki gondjaim vannak, az ügyvéd úr mosolygott a telefonban, hölgyem, közelebb nem talált ügyvédet? Elcsukló hangon mondtam, olyat, mint Maga, nem...

Kedves volt, mondta küldjem át az irataimat e-mailben és megkeres telefonon...

Felhívtam a gyámhivatalt, szintén sírás közeli állapotban... Mondta a hölgy, nem egyszerű az ügymenet, de indítsam el, várnak holnap, elindítják a gondnokság alá helyezést, de számítsak rá, hogy fél évig simán elhúzódik az ügy...

Kérdeztem, mi lesz a gyerekeimmel? Még mindig nem tudom, mi a jobb, a pszichológusunk szerint 5-10 perc láthatás, hogy ne fantáziáljanak az állapotáról, lássák, mi a helyzet, hogy én erre mit mondok?? Nem vagyok elég erős hozzá... Nem hogy nem elég erős, irtózatosan gyenge és a felelősség itt is az enyém, a jövőben nekem kell a gyerekekkel elszámolnom, ha felzaklatom őket ezzel vagy ha megtagadom tőlük... Aranyos volt az ügyintéző, mondta, jogilag itt nem eshet bajom, nem vagyok köteles házhoz vinni a gyerekeket, értük jönni nem tud...

Csend van, csak a billentyűk kattogását hallom és élvezem, legszívesebben összezsugorodnék akkorára, hogy már láthatatlan legyek, ne vegyen észre senki, megszűnjek létezni...

Most pedig előveszem a következő gyenge fűszálat és erősen elkezdek kapaszkodni, csak akad-e földön egy aprócska fűszál, amely végre egyszer rajtam segít... kell lennie ilyennek... ugye?