Este megbeszéltük, igen, belém szeretett, no meg én is, de azt is megbeszéltük, hogy barátok leszünk és tényleg nem szeretnék mást, ismerem a családját és ez lenne életem első cselekménye, amelyet magam is ellenzek. Ő egy olyan pasi, aki mindig azt teszi, amire vágyom, hülyéskedik, rajong, kedves és figyelmes, ezt az oldalát soha nem fogom elveszíteni. Remélem létezik ilyen dinó szingliben is, ő mindig a barátom lesz, a támaszom és az ember, akinek a társaságában jól érzem magam. Ez elmondható a tesójáról is. Annyi pozitív töltet van bennük, imádok velük lenni. Soha nem fáradtak bedobni egy bókot vagy poént, mindamellett érzelmesek, lehet velük bármiről beszélni. 

Jogsis repült, mint a pinty, a morzsák miatt. Vagy mert tudatosult bennem, hogy nekem ilyen ember nem kell, a vészvillogók már az elején villogtak, az idő előrehaladtával pedig a sziréna is fülsüketítő lett. Infantilis, nem kicsit, nagyon, szeret játszani a gyerekeimmel, figyelmes, ha épp kedve van főz vagy segít takarítani, na itt vége is a pozitív vonásoknak, nincs ember, akit szeretne, sem engem, sem önmagát, sem a gyerekeket, sem mást, mindenkit kritizál, senkit nem fogad el. Önző, mértéktelenül, hétközben nincs kedve, hétvégén meg rám telepszik és semmit nem számít, hogy én mire vágynék. Soha nem veszi fel a telefont, aztán vagy visszahív, vagy nem... nem érdekli, hogy én mit szeretnék, mire vágyom, aztán jött a morzsa esete, az utolsó csepp a pohárban, mikor 4-esben vacsoráztunk Pótapáékkal és ő le se szarva, hogy egész álló nap takarítottam, hátradőlt és csámcsogva, morzsázva nekiállt kajálni, én pedig rászóltam, hogy irritál a csámcsogás, amit tud és hogy legyen kedves a tányér fölé hajolni, ha már egész nap takarítottam. Elmentek Pótapáék és nekemesett, hogy hogy tudtam így lejáratni, én pedig mondtam, hogy szerintem felnőtt ember ezt magától is tudja. Aztán mondtam, hogy zavar, ha nem veszi fel a telefonját, ő pedig felállt, hogy nem kell több nyűg, én pedig kinyitottam az ajtót és elment és örültem, hogy megszabadultam az önzésétől.

Érdekes, hogy csak akkor írok, mikor letargikus vagyok...

Jubilálok, holnap lesz 6 hete, hogy elveszítettem a babáimat. Úgyhogy ma ismét gyásznapot tartok és közben erősen verem a fejem a falba, hogy mi a rossebbért hagyom mindig abba a kedélyjavítót, mitől gondolom, hogy erős vagyok, miközben nem, nagyon-nagyon nem. Holnap nagy-kontroll, vérvétel, miegymás.