Nem is tudom mit is mondhatnék...

gondolkodom, annyi mindenen... valahogy nem bírom eldönteni, hogy akarok-e titkárnő lenni, azt hiszem nem... szeretem a számokat, szeretem az embereket, de csak, ha segítő jobbot nyújthatok nekik. Nem hiszem, hogy jelenlegi helyemen fogok megöregedni, ez sem az a hely, ahol magam lehetek... én ennél sokkal többre vagyok képes és fogalmam sincs, hogy mikor és hogyan fog a sors a helyes útra terelni.

Azon is sokat gondolkodom, hogy Banditának nem hogy nem én vagyok az igazi, nem olyan nő vagyok, amilyenekhez ő szokott és nem is akarok olyan lenni, én azt szeretném, ha azért szeretnének, amilyen én vagyok. Tudom, hogy ez így van, csak nem tudom, mikor hozzam szóba.  Annyi jelből látszik, de nincs időm vitázni, főleg nem meglépni, amit kellene, csúnyán tipornak az aprócska jelek az önbecsülésemben.

Egyet tudok, hogy csúnyán túlvállaltam magam és egyszerűen nem tudom, hogyan tudnék megálljt parancsolni. Fogalmam sincs, mire vágyom és hogy mentsem meg a boldogságom. 

Ma elvittem a gyerekeket orvoshoz, mindkettő beteg, király, a főnökasszony meg beszólt, hogy napról napra sápadtabb vagyok. 

Vettem ma 20 buxust, úgyhogy a sövény a ház elé készül, megbolondítjuk egy kis aranyesővel és tök jó lesz.

Imádom kis Bogyónkat, még ha idegesít is néha a hiperaktivitása...

Nem tudom, régen tele voltam önbizalommal, mára pedig elhalkultam, annyi mindent gondolok, mégsem mondok semmit, nincs hozzá erőm. 

Remélem egyszer még kiteljesedik az életem, azért fognak szeretni, amilyen vagyok és nem, amilyennek látni szeretnének, azt csinálhatom, amit csak szeretek és nem azt, amit kiadnak. Komplikált az élet... vagy csak én várok túl sokat magamtól és az élettől...