Fél bankkal végeztem, a másik fele még várat magára... vihetek még a végrehajtónak is pénzt, nem éri be a behajtási költséggel, amit a banknak fizettem és mindezt jogosulatlanul, feháborító.

A házhiteles bankom meg kéri az értékbecslői utalásról szóló bizonylatot, amit az ő bankjukból indítottam, mert nem találja... agyrém :D

Aztán meg szentimentális lettem szombaton... Bandita meg minden, csak nem diplomatikus. Szóval mondtam neki, mikor édes kettecskén voltunk a házában, már bekucorodtunk az ágyba és filmet néztünk, hogy babát szeretnék. Ő meg hát a maga módján közölte velem, hogy ő meg nagyon nem, elmondta, mekkora púp lenne a hátunkon előről kezdeni mindent, blablabla... az egyetlen ész érve az volt, hogy le vagyunk égve és jelen helyzetben nem engedhetjük meg magunknak, hogy bébit vállaljunk... bedobott hasonlóakat, hogy akkor inkább elveszlek feleségül... hát drágám, engem 'akkor inkább'-ból senki ne akarjon feleségül venni, úgyhogy grrr. Én igazából 2 mondatot mondtam, utána pedig egész este, illetve másnap a hazaúton mondta a magáét... én pedig csak hallgattam-hallgattam. Egy nagyon meghatározó pozitív mondata volt, szeret és szeretne boldoggá tenni, de reméli ahhoz nem kell gyerek, hogy ez megtörténjen. A gyerek sztorit pedig vegyünk újra jövő ilyenkor fontolóra, az anyagiak és az akkori helyzetünknek megfelelően.

Ezzel én ki is egyeztem, mindenesetre nehéz hétvégénk volt, de most érzetette először igazán, hogy mennyire fontos vagyok neki és mennyire szeret...