Egyrészt zavar az a szar, aminek a kellős közepén vagyok, de az, hogy egyedül vagyok vele és premier planban végignézhetem ahogy mindenki elnémul vagy elfordul, na ez az, ami sokkk.
Anyám támad, így nincs alapja a beszélgetésnek, mert mindig lehet mit találni, amibe beleköthetünk...
Tesóm sajnálja és vesz egy lottót hátha...
Bandita meg úgy gondolja túlspilázom a dolgokat és nincs jobb dolgom, mint letargiába esni...
Tegnap este kimerülten és fáradtan és frusztráltan, hogy megint dolgozhatok lojalitásból hajnalig ültem a széken és gondolkodtam az elmúláson és szép hullámokat leírva jöttek zokogó rohamok és gondolkodni nem bírtam, lázasan kerestem a megoldást és milliószor lepörgök az 'élet utánam' című dráma a szemeim előtt...
Majd két roham között lázasan kerestem a megoldást, hogy tudnám megoldani ezt az egészet, gondolkodóba estem, hogy eladom a házat és lelécelek a gyerkőcökkel, erőt kell gyűjtenem hozzá és még ez is megeshet...
Úgyhogy átálltam arra, hogy betűkben és gondolatokban élem az életemet, mert olyan hangosan nem tudok s.o.s. jeleket küldeni, hogy bárki is venni az adást, a szavaim falaknak ütköznek.
Fogalmam sincs, miért van ez így... érdektelenség? félelem? miért nem beszél velem senki?
Bandita is érzi, minden hullik szét, nem csak az életem hullik milliónyi fájó aprócska szilánkra, a kapcsolatunkat szabdalja, nem hiszem, hogy túléljük a holnapot... milyen jövő az, amikor nincs kihez szólnod, mikor beszélned kellene?
