Volt időm gondolkodni az elmúlt időszakban, persze arra is, hogy kicsit talán objektívebben lássam kettőnk dolgát.
Először is sajnálom, ami magával történik, azt is, hogy nem tudtam befolyásolni, hogy jobb vagy épp elviselhetőbb legyen az élete.
Őszintén gondoltam végig a dolgokat, tudom, hogy szakításunkban aktívan részvettem, a hazaköltözésem is csak emiatt történt, a születésnapi incidens is, legyünk őszinték, célt értem.
Az egyik felem minden erejével az ellen küzdött, hogy e viszony fennmaradhasson, mert az önbecslésemnek nem tett jót, hogy nem tudott elfogadni úgy, ahogy vagyok, hogy fogva tartva éreztem magam egy kapcsolatban, amely valójában nem létezett, hogy csak az én részemről lett volna igény arra, hogy ebből felvállalható kapcsolatot faragjunk, ugyan néha előtört magából a vágy, de nem hinném, hogy ehhez lett volna valaha bátorsága.
Másrészt eldöntöttem, őszinte leszek, bevallom, ez még nekem is fáj, hisz magamat is szembesítem az általam kimondatlan gondolatokkal, de tudom, ekkora lángoló szerelemmel még nem szerettem, mint magát, minden gyarlósága és hibája ellenére. Tudom, bármit megtettem volna, csak azért, hogy magával legyek, mert minden magával töltött perc maga volt a boldogság, a félelmeim viszont mindig velem voltak, ma szeretni fog vagy rideg lesz és elutasító? Akarni fog vagy ellök magától…?
Tudom, az emlékek bennem élnek és örökké bennem maradnak, azokat senki, soha el nem veheti tőlem és egyszer majd halkan, magamnak bevallhatom, tudom milyen a mindent elsöprő igaz szerelem. Hogy nem volt igaz? Nem volt valóságos? Lehet, csupán egy álom volt, egy álomvilág mélyéről, de mit számít mindez? Mikor emlékezni tudok most és az emlékek folyton elő-előtörnek, küzdenek a feledés ellen, pedig még küzdeniük sem kell, nem akarok felejteni, emlékezni akarok a széles mosolyára, emlékezni akarok a megértésére, emlékezni akarok a szórakoztatására, főképp arra szeretnék emlékezni, ahogy újra és újra előtört a vágy magából, a természet feletti vágy, leírhatatlan számomra most is még maga az érzés, emlékezni akarok az elkeseredésére, a depressziójára is, egyszerűen magára, úgy ahogy volt...
Őszintén sajnálom, hogy februárban nem tudtunk találkozni, azokat az emlékeket, amelyekre vágytam, már soha nem fogom megkapni, sosem fogom megtudni, merre jár reggelente, a betervezett rituális vég sem jött el soha, de nem haragszom, szimplán csak sajnálom.
Maga jó ember, az élet csupán nem tanította meg élni, mert élni tudni kell, nem a vegetálásra gondolok, az igazi életre, ahol vágyunk, akarunk, érzünk, nem szimplán csak létezünk. Sajnálom, hogy kevés voltam hozzá, hogy felkeltsem az élet iránti vágyat magában. Már hallom, ahogy mondja, nem maga volt kevés és újra csak ismételni tudom magamat, de igen, magának én kevés voltam és lássuk be, teljesen mindegy, milyen szemszögből nézzük, a végeredmény szempontjából ez a lényeg…
Hogy hiányzik, ez kétség kívüli, de megtanultam a hiányával élni.
Tényleg nincs miért haragudnom magára, sőt, meg sem bántam egy másodpercét sem a viszonyunknak, csodálatos és tökéletes volt és jó érzés tudni, hogy volt ilyen is az életemben, lehet mire emlékeznem.
Sok mindent köszönhetek magának, egy összetört, gyámoltalan nőt ismert meg a legelején, aki már régóta nem érezte magát - minden igyekezete ellenére - nőnek, egyszerű anya és kiszolgáló személyzet volt családja számára. Aztán hihetetlen módon felbukkant egy sziluett, egy hang a távolból, mely több száz kilométerről rajongott érte és kívánta. Hihetetlen volt számomra, hogy vágyhat valaki rám, mikor nem lát, nem érez… De ami még ennél is sokkal fontosabb volt, odafigyelt és érdekelte a mondandója, többször sikerült ledöbbennem, hogy valóban emlékszik, amit mondtam... éreztette, hogy magányos és vágyakozó, kitárulkozott, amennyire stílusa és életvitele engedte, mesélt és bízott… Vágyhat ennél többre ember?
Fogalmam sincs mitől volt, mitől alakult ki a vágy, a szerelem, kicsit talán örökké sajnálni fogom, hogy többre sosem volt lehetőség, de nem számít, köszönök mindent, amit adott és megbocsátok mindent, amit elkövetett.
Azt hiszem, ennél többet nem tudok mondani, ezt viszont muszáj volt, kellett idő, hogy átlássam, hogy ne ignoráljam a gondolataimat, ne fojtsam el, hagyjam előtörni és el tudjam mesélni.
Legutolsó telefonbeszélgetésünknél talán én nem voltam kommunikatív, egyszerűen feszélyezett a sablonszövege, az auto repeat, amit megannyiszor hallottam már, nem bírtam figyelni sem, talán a felét sem realizáltam annak, amit mondott, ne haragudjon, nem voltam rá képes.
Nem kívánok semmit, sablonos és közhelyes lenne, itt és most emlékezni akartam, ránk egy utolsót, néhány igaz könnycseppel fűszerezve megörökíteni magamnak, ha akarja magának a jövő számára feleleveníthető módon, milyen is volt Szerető valójában, hogy szeretett és hogy szerettem az általam istenített, számomra tökéletes férfit.
Köszönöm.
