Aktív fogyókúra, nincs sem kedvem, sem késztetésem enni...

Igazából rossz kedvem sincs, olyan semmilyen.

Megoldom, majd valahogy, biztosan, eddig is mindent megoldottam.

Kitálaltam Banditának az aktuális szívásomat, édes volt, elsőre le akarta ütni az exemet, másodjára azt mondta, majd megoldjuk, ő már van nekem és az én gondom az ő gondja is.

Én ezt nem így látom, ezt egyedül kell megoldanom, egy dologra vágyom Banditától, hogy fogja a kezem és megöleljen, ha elkeseredek, hogy erőt merítsek és szembe szálljak a lehetetlennel...

Egy dologra vágynék most nagyon, hogy itt teremjen csak 5 percre, nem többre és lehúnyhassam az erős karjaiban a szemem, nincs más vágyam, csak ennyi, hogy újra erős legyek, ha kinyitom a szememet legyen erőm küzdeni...

Nincs 5 perc, messze van, így jártam, péntekben sem vagyok biztos, hogy nem lesz egyéb teendőm a hétvégére, mintsem hozzá menni... Meglátjuk...

Most szívesen aludnék is, kicsit kirekeszteném a valóságot és álmodnék verőfényes napsütésről, gumimatracos tengeren lebegésről vagy csak szimplán gondtalanságról...

Exemet felhívtam, sírt, sokra megyek vele, rendezhette volna másképp, most pedig feltartja a kezét, ő nem tehet semmit... neki kellett az autó, én meg fizethetek...

és gondolkodom, visszatekerném az idő kerekét, az első találkozáskor nem a jajj de aranyos kategóriába sorolnám, inkább az élhetetlen pióca kategóriába, nem mosolyognék vissza, hanem elhajtanám a rákba... de ez nem lehetséges... így jártam...

Kit okolhatok? Magamat, nem vádaskodok másokkal, minek is? Én mondtam ki a boldogtalanító igent, én engedtem a betegséges zsarnokságának megannyiszor, jóhiszeműen, drága a fizettség, de ezen már nehéz változtatni.

Holnap lemegyek hozzá, a megannyi meló mellett elkezdem értékesíteni a lakását, kifizetem az adósságait és a fennmaradó mínuszt benyelem, ez az egyetlen lehetőségem, hogy a végén ne triplázzam be a 2,1-et...  10 évnyi kemény munkámat tiporja sárba, törli el a föld színéről, én pedig most lépek, mert tönkreteszi az életemet... tehetetlen idióta!

Gyűlölöm és szégyellem magam, hogy ő a gyerekeim apja, megalázó tudat, hogy ilyen embernek szültem gyereket... Sajnálom a gyerekeket, remélem idővel tudok olyan Pótapát biztosítani, aki kártalanítja őket szeretetben mindazokért, amit az apjuk elkövetett ellenük és nem adott meg nekik, meg kicsit engem is, na majd felébredek, egyszer, talán.