Boldog vagyok, így ahogy vagyok, nem érzem magam magányosnak, nem érzem magam egyedül, élvezem a csendet, ami esténként elönti a házat, napközben élvezem a gyerekek zsizsegését. Élvezem a lassan 3 hete tartó nyugdíjas életet. 

A sorsról pedig, mit is mondhatnék, mindennek megvan a miértje, csak idő kell, hogy felismerjük, a babáim azért jöttek és hagytak itt újra, mert meg akarták mutatni, hogy ő nem apának való. Ha ez az eset nem történt volna meg, még mindig délibábot kergetnék, de már nem teszem, nem hiányzik és nem akarom őt. 

Időre van szükségem, az pedig van bőven, ki kell irtanom az elmémből, el kell engednem őt, a babáimtól pedig érzékeny búcsút kell vennem, nem vagyok strucc, hogy homokba dugjam a fejem, ez a célom az elkövetkezendő pár még itthon töltött napra.

Fel szeretném ismerni, ki vagyok én újra, mit várok az élettől és mit szeretnék elérni és rendbe kell tennem a lelkemet. 

Minden óriási pofonnál, amivel a sors illetett, dobott mentőövet, hiszek benne, hogy eljön még az én igaz boldogságom, egy olyan ember mellett, aki illik hozzám, akinek én vagyok Ő, Ő pedig nekem az, aki elég férfi a talpán, hogy fékezze az indulataimat és óvó karjaiba vegyen, aki imádni fogja a gyerekeimet és abban is hiszek, hogy nem kell eldobni az álmomat és lesz nekem még babám, csak egy olyan ember mellett, aki eltartja a családját és érzelmi biztonságot nyújt, nem egy olyan mellett, akinél fifty-fifty volt az esély, hogy nem gondolja meg magát és még magát sem volt képes eltartani.

Lesz idő, amikor hálás leszek neki, hogy elhagyott, ebben biztos vagyok, úgyhogy most magammal és a családommal foglalkozom, hogy elérjünk arra a szintre, hogy fogadni tudjuk, ha megjelenik a herceg fehér lovon (bár a haverom szerint a hercegek újabban bömbivel járnak) :))