Túl vagyok rajta, talán testileg.
Tegnap Bandita korábban jött a tervezettnél, kész volt, be volt esve az arca és szarul nézett ki, én pedig kucorodtam az ülőgarnitúra sarkában és zokogtam, próbált beszélni, leállítottam, hogy ne beszéljen hozzám. Ő visszaköltözik átmenetileg, ilyen állapotban nem hagyhat magamra... Mondtam, hogy hozzám senki ne jöjjön szánalomból vagy sajnálatból, felejtse el, ahogy kitalálta.
Az autóutat is kábé végigzokogtam és elbúcsúztam a babámtól. A kórházban hihetetlenül nem törődömök voltak, nem akarok kombinálni, hogy miért. A hcg (terhességi hormon) szintem még egy ezrest zuhant, tehát megindult a vetélés, az UH-nál hirtelen 3szoros méretet mért a doki, ami indokolja az azonnali közbelépést, egyet talált és többet nem is keresett, mikor rákérdeztem, mitől volt ilyen mocskosul magas a hormon szintem, annyit mondott, mert terhes. Többet nem is kérdeztem, aztán bepánikoltam, mikor mondta, hogy gyógyszeresen megindítják a vetélést. Nem akartam, altatást akartam, azonnal, de igazából esélyem sem volt rá. Bekötötte egy fiatal srác a branült, ahogy jöttem ki, beszédültem, le kellett ülnöm. Bandita itt begorombult és mondta, hogy leszarja, főz nekem egy cukros teát és kész, nem lehet egy napig ivás nélkül lenni, megittam és mentünk tovább. Meglátogattam az altatóorvost és már mentem is tovább a sebészetre. Ekkor már dél körül jártunk és az ég adta világon nem történt semmi. Bármikor jöhetnek értem alapon továbbra sem ehettem-ihattam, néha bebólintottam az ágyban, Bandita elugrott kajáért, biztos, ami biztos alapon, 2-kor hozták a következő gyógyszert, negyed 4-kor megelégeltem és elindultam, hogy akkor én most rágyújtok, akkor mondta a nővér, hogy 4-ig felém se néznek. Amint elindultam, elkezdett ömleni belőlem a vér, úgyhogy visszafeküdtem, a napot random módon zokogtam végig. Banditával néha beszélgettünk, néha csúnyán bántottuk egymást, de legalább rájöttem, hogy ennek végleg vége. Legalábbis annál a mondatánál, hogy hová tűnt az az érzékeny álompasi, annyit mondott, neked már nem létezik, persze hasonló kedvességeket én is dobtam be neki, mocskosul érezte magát, a legnagyobb szemétnek tartja magát, én pedig nem oldoztam fel. Végig fogta a kezem, kötelességből, nem szerelemből, de már mindegy volt.
Attól függetlenül, hogy nem tarthattam volna meg, még úgy éreztem, mindent elveszítettem, a társam, a babám, mindenem, annyira elveszettnek éreztem magam.
Fél ötkor jött is az orvos, hogy akkor mi újság, mondtam, hogy egy órája masszívan vérzek. Hogy az tökéletes, akkor nem kell 6-kor következő gyógyszer, felhívta a műtőt, van-e baleset vagy hasonló, 5 perc múlva jött vissza, hogy akkor 5-kor műtenek, kaptam bódító gyógyszert, Bandita szerint 6x kérdeztem meg ugyanazt, de fél másodperc múlva már nem is emlékeztem... erről nincsenek emlékeim.
Vittek el, mondták, hogy fél óra múlva jöhet be a megőrzőbe utánam, lekísért, a műtős pasi megmutatta neki, hol várjon, bejött még egy fél órára, aztán indulnia kellett melózni.
Este még küldött sms-t, hogy bátor és ügyes voltam és innentől minden jobb lesz, csak kicsit nyugodjak meg.
Reggel jött az orvos, hogy hétfőn vissza kell mennem hcg szintet ellenőrizni és hogy nyugodjak meg, 3 hónap múlva újra próbálkozhatunk, na itt ismét elszakadt a cérna.
Anyám értem jött, elvitt a háziorvoshoz és méltatlankodott, minek nekem gyógyszer, irattam kedélyjavítót és antidepresszáns gyógyszert is, a háziorvos csak fogta a kezemet, mondta, akit ennyi veszteség ér, jobban jár, ha gyógyszeresen rásegít, pár hónapig, higgyem el, tavasszal újra szebb lesz a világ, addig meg ad gyógyszert, amitől újra sütni fog a nap.
Alig vártam, hogy itthon legyek, végre, egyedül és kizokoghassam magam anélkül, hogy bárki méltatlankodna miatta és anyázna, hogy szedjem már össze magam...
