Pénteken két és fél óra alvás után eljutottam a cégig, mosolyogtam és felszabadult voltam, felvettem néhány régi cuccomat, aminél tudom, hogy néhány kiló plussz mínusz nem látszik meg rajta. Mosolyogtam, magamtól, jó kedvem volt. Elmentem suliba, ott kezdődtek megint a galibák, magába szippantott a lelki nyomor, hazafelé felhívtam, nyomasztott, hogy mióta suliba járok először nem vár otthon. Mondta, sokszor hiányzok, de nem akar áltatni. Beszéltünk, de nyomasztott az is, kellett volna a visszaigazolás, hogy igen, veled, örökre, együtt.
Hazaértem, hulla voltam, megetettem a kutyákat, összebújtam kiscsajommal és elaludtam a nappaliban. Reggel fát hoztak, először morogtam, hogy már 8-kor fogják hozni, aludni szeretnék, aztán reggel, miután 7-kor keltem, rájöttem, hogy tök mindegy. De a fa megmentett, reggel is rámtört a kényszeres telefonálhatnék, nem örült neki, kivágtam az ágyból, kértem, hívjon, ha felkelt, ingerülten visszaszólt, hogy majd hív. Ott esett le, hogy én mekkora barom vagyok egy délibábot kergetek. Mérges voltam, mértéktelenül, magamra. Úgyhogy úgy döntöttem, így 30 felett önállósodok, tennem kell végre valamit, magammal.
Kimentem a kupac fához és elkezdtem felhordani a teraszra és nem gondoltam semmire, csak arra, hogy mennyire jó mozogni és hogy imádom, ahogy fárad a testem és csak rakodtam és rakodtam és minden egyes hasábbal kisebb lett a csomó a gyomromban. Elérkeztem a felismerésig, hogy szeretem magam, hogy nem magányos vagyok, hanem független, csinálhatok, amit akarok, ahogy akarom. Relax képpen kimostam. Nem vártam, hogy valaki rám nyissa az ajtót vagy telefonáljon. Ilyen független még Exem után sem voltam, mindig valakire szükségem volt, hogy leküzdjem a magány előli félelmet, ha mást nem neten beszélgettem. Csörgött a telefonom délelőtt, Bandita felhívott, ahogy kértem, teljesen meglepett, úgy gondoltam esze ágában sem lesz. Ami még jobban megdöbbentett, hogy 20 percet beszélgettünk, figyelt rám és beszélt hozzám, nem volt az egy percen belüli, na jól van, ahogy ezt megszokhattam most már hetek óta. Fűtést állított be távolról, beszélgettünk és sokszor elszólta magát, hogy majd így vagy úgy csináljuk, én pedig nem kontráztam. Lehet, hogy már holnap visszajön a városba, kiviszi a kutyát, megnézi a fűtést, stb., mondtam, ahogy gondolod, csak szólj, hogy itthon legyünk. Mondta, hívjam majd, ha befűtök, millió dolgom volt még, a fát el kellett pakolnom, szükségem volt rá, hogy végezze vele, nem fizikailag, nem is logikailag, lelkileg. Miután végeztem, összeraktam a konyhát és vártam a barátnőmet. Befűtöttem, felhívtam Banditát, sokadikra vette fel, rögtön magyarázkodott, hogy a tus alól ugrott ki, pedig nem vontam felelősségre, épp le akartam rakni, hogy biztos dolga van, hív, ha ráér... elmagyarázta, mi a teendőm a fűtéssel, megcsináltam mindent, amit mondott, ahogy mondta. Itt volt néhány órát a barátnőm, beszélgettünk és jól esett és akkor ért a döbbenet, mikor mondta, hogy megy, hogy igazából nem baj, jó lesz nekem egyedül is. Gyerkőcök lefürödtek, megvacsiztunk hármasban, aztán gépeztem kicsit, hallgatom a relaxációs zenémet és hulla boldog vagyok, hogy alább hagyott a szorongásom és a szapora szívverésem. Aztán megint csak mosolyogtam, sms Banditától, mi van a fűtéssel. Visszahívtam, elmeséltem, kérdezte, mi ez a nagy csend, mondtam, semmi, pihenek, egyedül vagyok.
Boldog vagyok és nem azért, mert újra látok rá esélyt, hogy kibéküljünk, annyi mindenben korlátoztam a kapcsolatfüggésemmel, amit most meg kellett tanulnom, hogy egyedül lenni jó, nem kell mindig valakinek körülöttem lennie, hogy önmagam legyek. Felszabadultnak és függetlennek érzem magam, azt hiszem ez egy nagyon kemény lecke volt. Fohászkodok, hogy ezt holnap és az életem hátralévő részében is így érezzem.
A másik, amit megtanultam, hogy mozognom kell, kell a testi megeröltetés, hogy lelkileg rendbe legyek, kell az egyensúly. Ez számomra a legfontosabb, hogy békét kössek önmagammal.
Kollégával beszéltünk fészen, az 5. mondat után rákérdezett, hogy tuti velem beszél-e. Hol van a depressziós idegzsába, akivel csütörtökön találkozott, mondtam, elköltözött, rájöttem, nem jó lakótárs :) Röhögött is, hogy a kis racionalistát természet feletti erők érik és nem tud mit kezdeni velük, nem tudja összeadni őket :)
Rettegtem már önmagamtól és nem tudtam, honnan kaphatnék segítséget, hát az égiek küldtek. Hálás vagyok, megmenekültem, mielőtt magával ragadott volna az örök depresszió, szorongás, kényszerképzetek, szapora szívverés, hangyák a bőröm alatt, étvágytalanság, álmatlanság.
Végre szeretem önmagam! Elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok és vállalom is. Ilyen még nem volt, új korszak nyílik az életemben, ahol a legfontosabb, hogy a lelki békémet megőrizzem, ahol elfogadom magamat, hogy mások is elfogadhassanak.
