Lassan, de biztosan. Tegnap Bandita kiszilózta a kád körül, amiért már vagy 2 hónapja könyörgök, meg lenyírta a füvet. Addig csináltam egy lightos gulyás levest, összeporszívóztam a házat, rendet raktam végre a teraszon is.
Tegnapelőtt pedig ügyvéd barátnőmnél voltam, aki lehülyézett, hogy mi a fészkes fenéért mentem le Banditáért, hagytam volna a francba, ledöbbentett kicsit a véleménye, Bandita hívott, látta a kocsimat, meg hívott a halastól is, hogy ugorjak oda. Minden nap siet haza a munkából, már nincs órákig a haverjánál, vágyik haza.
Tegnap este elmentünk vacsorázni, meghívott, mentünk még erre-arra. Aztán 11 körül csak itthon kötöttünk ki. Minden nap szeretkezünk, mégis látom, hogy nagyon hosszú még az út, élénken élnek az elmúlt napok emlékei, idő kell, hogy megemésszem.
Pénteken sétáltunk, a gyerekek végigmorogták az utat, Bandita meg előre bandukolt, ma elmentünk egy rég nem látott kilátóhoz sétálni, a kiscsajom végigcirkuszolta az utat, a végén elsírtam magam, eszembe jutott, hogy hányszor vittek el ide engem a nagyiék és milyen boldog voltam, most pedig, az én gyerekem végigcirkuszolta az időt.
Banditától pedig szisztematikusan kérdezem, hogy hogy érzi magát, még egy ilyen traumát nem szeretnék átélni, de bevallom még mindig félek boldognak lenni.
