Fogalmam sincs, hogy én nem vagyok-e normális, vagy ő vagy mindketten?
Tegnap csodás kérdés fogalmazódott meg bennem, hol szeretné, ha eltemetnék, jobban mondva, hogy eltemettethetném az én kis városkámban. A válasz persze meglepett, pedig nem kellett volna, hogy megkérdezzem, hisz irreleváns jelenleg még... /Ez konkrétan csütörtökre vonatkozik/ Szóval, otthon, majd a tesója és az apja elintézik (a CSALÁDja... ) no meg OTTHON, mondtam, apádnak sem a szülei a családja, tesódnak sem Te...
Sikítani tudnék, hogy egy rohadt bejegyzéshez sincs privát szférám, nem szeretném a kis családom elé tárni a gondolataimat, mert ezek csak az enyémek és nem publikusak és lehetetlenség írni. /Hétfő/ :)
Durva mélységeket jártam meg az elmúlt napokban, egyszerűen fogalmam sincs és sokszor tátott szájjal figyelem az életet.
Munkamániás hazatért férjezetten és boldogan és úgy örülök neki :) Meséltem a cukrász csajt, ő is azt vágta le, hogy akkor ez kölcsönös, ha már rá írogat, de ez lerágott csont és nem is szándékozom a továbbiakban ezzel foglalkozni.
Tegnap nagyon jó volt Valakivel megosztani azt, ami bánt, kisírdogáltam magam és kicsit jobban lettem, valahogy annyi kétely űz, itt vagyunk két éve, Bandita szerint ilyen egy család, szerintem távolról sem, aztán ma délután hazafelé vezetve azon gondolkodtam, hogy mindig az hiányzik, ami nincs. Reggel láthatóan örült nekem, én neki annál kevésbé, tegnap is beszéltünk párszor telefonon és hallotta, hogy valami nagyon nincs rendben. Valahogy nyomaszt a pénztelenség és az, hogy őt ez nem érdekli, annyira más világban élünk, ő éli a gondtalan agglegény életét mellettem, én pedig hordom a terheket, míg bele nem szakadok... Elegem van, hogy hitelekre és csekkekre keresek és ő elhatárolódik ezektől a dolgoktól. Hiába könyörgök, hogy adja el a házát és vegyen eggyel kisebbet, amin nincs hitel, mintha meg se hallaná. Nem érdekli, ez a cukrászos csaj pedig csak erősíti bennem az érzést, hogy én csak egy megálló vagyok és nem a végállomás.
Szeretem, kétség kívül, tudom, hogy ő is, csak kérdés, hogy hogy lesz ebből boldogság... annyira nehéz... ma megint kiöntöttem a lelkem, ő pedig bólogatott nagyokat, helyeselt és igazat adott, de nem tesz semmit, hogy változzon valami, én pedig nem vagyok megváltó, fogalmam sincs, hogyan tovább, tele vagyok kételyekkel, azt hittem, hogy sablonosan fog alakulni az életem, lesz egy közös bébink és csomó közös célunk, gyerekünk sosem lenne, ő nem hajlandó áldozatot hozni érte, én meg magamnak nem szülök, van két értelmes, csoda jó fej, gyönyörű gyerekem, nem kell harmadik... jobban aggaszt, hogy a túlélésen kívül nincsenek céljaink, közösek... hagyom, hogy meglepjen az élet, majd csak alakul valahogy.
Apropó gyerek, a nyári 7 hetes Exemnek gyereke lesz :D szerintem ez az emberi ostobaság netovábbja, így közösen már az 5. gyerekük, oh yeah :D na, kicsit sem irigylem a csajt... ekkora balfék...
Labilis vagyok lelkileg, túlzottan, valahogy megvisel a felismerés, amikor leveszem a rózsaszín szemüveget és szürkén látom a világot, szinte elviselhetetlen vagyok, magamnak is. Ráförmedtem kisfiamra, mert leejtette az uborkát, ő pedig csak sírt én pedig csak hajtogattam, hogy rossz szokás, hogy nem bír az asztal felett enni, ahogy hajtogattam, hogy rossz szokás, rájöttem, rossz szokás kiabálni és kifakadni is, le kell nyugodnom... ő szeret.
Ráadásul a legédesebb mondata megsiratott, mondtam, hogy nyaralásra sajnos nem tellik, erre ő mondta, ugyan már anya, az a fontos, hogy velünk légy.
Azt hiszem jó embereket faragok belőlük, büszke vagyok rájuk!