Den16 inspirációjára kezdtem el ezeket a gondolatokat szövögetni.

Néha rendkívül naív vagyok, néha meg rendkívül dörzsölt... na mindegy, az érzelmi világomban mindig is rózsaszín ködfelhő volt-van-lesz :)

Én arról a kapcsolati mintáról álmodom, amit nagyszüleim mintáztak. 51 évig boldogan éltek és szerették egymást. Nagymamám 10 évnyi egyedüllét után sem tudja megszokni a helyzetet... mindig azt mondja, akik utálták egymást, mennyivel könnyebben víg-özvegyülnek, őt pedig nyomasztja az űr, amit hátra hagyott nagypapám...

Másrészt megígértem 5 éves a nagymamámnak, hogy gazdag férjet keresek :) Ez ugye nem jött be többszörösen sem :) de bevallom, annyira nem is bánom, ki tudja, mekkora árat kellene érte fizetni.

A másik mondása nagyimnak, hogy "jobb sose jön", tarts ki amellett, akivel vagy, hozd ki abból a maximumot, mert nem tudhatod, milyen (rejtett) hibái lehetnek a következőnek...

És Bandita mennyire képes holtomiglant játszani?

Fogalmam sincs és nem is lehet, nem vagyok jövőbe látó.

De nézzük a mai férfiakat...

Azoknál mindenképp jobb, mint azok a pasik, akik 40 évesen nem tudják elkötelezni magukat, nem bírnak egy nőnél leragadni.

Azoknál is, akik azt hiszik a pénztárcájukkal bármit kompenzálni lehet.

Ragaszkodik hozzánk és boldog velünk... és akkor itt a többesszámot ki kell emelnem. A gyerekek nagyon szeretik és jó mintát formál számukra, jó apakép.

éééés nem utolsó sorban szeret és én is szeretem. Imádom, hogy séta közben reflexből nyúl a kezem után, hogy megölel, ha hazaérek, 2 év után is felkel reggel, mikor még aludhatna, csak hogy kávét főzzön nekem és még sorolhatnám.

Ha jobban körülnézek, nem szeretnék senkivel cserélni, senkinek nincs számomra szebb, jobb, harmónikusabb kapcsolata.

Az, hogy nem akar gyereket vagy házasságot sok mindent nem számít, elfogadja a gyerekeimet, az sokkal többet nyom a latban.

Míg terveket szövögetünk nyugdíjas korunkra és mindketten kétségbe esünk annak gondolatától, hogy a másik elhagyhat, addig úgy gondolom, hogy minden rendben.