... itt tartottam az agymenésemmel.
Múlt héten beszélgettem Munkamániással, azóta jár a fejemben mindig ugyanaz... Gondolj már végre MAGADRA. Próbálom magam tudatosan nevelni, az önzetlenség és az odaadás értéktelen, természetes dolog, ami viszonzatlansága minden oldalról frusztrál... gyerekek részéről is és Bandita részéről is.
Úgyhogy elkezdtem magamra gondolni... nagyon az elején járok még, de próbálok következetes maradni. Irtó nehéz, mert én adni jobban szeretek, de nem úgy, hogy az természetes, hogy a barom rommá dolgozza magát, kikészül és mindezt még csak nem is magáért teszi. Mikor a gyerekek meglepije, kemény 15 másodperc boldogságot hozott. Bandita mának élése, önnyugatása, hogy neki otthona van, ahová vígan visszavonulhat, amikor csak akar, élünk itt, ameddig tetszik felfogása.
Volt egy álmom, egy egységről, szeretetről, önzetlenségről és békéről. Nos, rá kellett jönnöm, hogy ilyen nem létezik.
Szeretem Banditát, ő is engem, de elszaladt alólunk a ló. Én kiteszem a lelkemet, ő pedig fogadja és ez nem normális. Egyensúlyt kell teremtenem. Magamban és az otthonomban. Kiscsajomnak is elmagyaráztam, hogy duzzoghat ítéletnapig, csak és kizárólag rajtam múlik, hogy kivel, mikor és hová utazom. Ilyen az élet. Sőt, ha sokáig duzzog, nemes egyszerűséggel ki is rakhatom. Ez így nem járja, hogy mindenki rajtam élősködik. Az anyagiak nem érdekelnek, a lelkemet tiporják minden oldalról. Ez így nem járja és kész. Nekem többé nem.
Annyira logikus ez a mérlegesdi, ha igazán szeret, fel sem tűnik neki az egyensúly helyrebillentése, ha meg nem, fel is út, le is út. Ez fog az elkövetkezendő időszakban kiderülni... bár jelenleg az elsőre tippelek, legalább is messziről felcsillanik a remény csóvája, hogy rájön, hogy nem vagyok természetes, amit teszek sem, a lényem sem...
A jövő zenéje még, hogy elkezd értékelni vagy rájön, hogy neki ez így nem éri meg. Így is, úgy is csak jobban járok, úgyhogy most ezt az utat követem, nehéz, de úgy gondolom, ez a boldogságom egyetlen útja. Én boldog akar lenni, bármi áron, ÉN.