Az egyik dolog, ami foglalkoztat, a kollégám, aki 7 évig volt együtt a kétgyerekes barátnőjével, januárban összeházasodtak, a pasi akarta nagyon, erre másfél hónap után már más nővel él... hol lehet itt bízni a másikban?

Tegnap abba a szarvas hibába estem, hogy visszaolvastam tavaly márciusból posztokat, nem kellett volna, ott még álom pasim volt, ennek már nyomait sem vélem felfedezni Banditában...

Hazaértem tegnap kicsattanó boldogsággal, jól megdögönyöztem a gyerkőcöket, majd bementem Banditához, aki épp rakta össze a konyhát, kérdeztem, meg ötleteltem, olyat mordult rám, hogy inkább visszavonultam a hálóba pakolni...

Estefelé csak mondtam neki, hogy hogy gondolom a konyhát, melyik ajtót kellene megcserélni, hová szeretnék még szekrényt és ilyesmik... azt mondja nekem, minek ennyi varia, úgyis csak hétvégeken főzöl... annyit nem használod a konyhát, jó ez neked így is... Fél órával később már inkább csak magamban filozofáltam, hogy melyik ajtót kell mindenképp megcserélni... felugrott, talán kapcsolatunk alatt először leordított, hogy nekem aztán semmi nem jó, fogta magát és másfél órára eltűnt...

Azt hiszem lassan sikerül mindent tönkre tennie... Lassan, de biztosan kiöl belőlem minden érzést... este már nem éreztem magam szarul, mikor lelépett, szimplán nyugalmat akartam...

Rég éreztem magam ilyen magányosnak, biztos ez a karmám, az Exemnél is tepertem évekig, hogy boldoggá tegyem és nem sikerült, most ugyanez történik Banditával... bevallom, már nem érdekel, hogy azért nem boldog, mert hiányoznak a barátai, menjen vissza és legyen velük boldog, mert velük tud, velem nem...

Este, mikor hazaért, tudtam volna vitatkozni, csak erőm nem volt hozzá... nyugalmat és békét akarok a magányom mellé, nem cirkuszt, besokalltam...