Tegnap megszületett Cicamica ismerősnek a kisbabája, Munkamániás nagyon jóban van vele, én elvagyok, dumálunk, de van, hogy hónapokig nem kommunikálunk...

Kicsit nosztalgiáztunk Munkamániással, hogy 2 évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy babája lesz a közel 30-as kis nyafkának, nem egyszerű egy csaj és mondhatni minden az ölébe hullott, sokszor kísértette a sorsot, mégis mindig mellé szegült a szerencse, évekig félrejárt a full normális pasija mellől - valszeg ezért - aztán már a két pasi tartotta ki és finanszírozta az igényeit... Szervez és delegál, de dolgozni még életében nem dolgozott...

Na, nem is ez a lényeg... beszélgettünk, hogy jószívű és normális lesz vajon a kiscsaj, mint az apja, vagy flúgos és gátlástalan, mint az anyja... Addig beszéltük, míg furcsa érzés kerített hatalmába, azon fogtam magamat, hogy azon filozofáltam, mit gondolhatnak rólam a szüleim... Volt idő, mikor büszkék voltak rám, de ez már rég elmúlt... szerintem felelőtlennek tartanak. Nem jó a viszonyunk, szeretem őket, de nem avatom be őket az életembe, szeparálódok, amennyire csak tudok, valahogy nem jövünk ki egymással és meg sem bízom bennük, ők pedig nem elég nyíltak, ha mondanék valamit, hogy ne a saját dolgaikkal foglalkozzanak...

és elkapott a szorongás, mi lesz, ha fejjel mennek majd a Lurkóim a falnak, milyen felnőttekké válnak, mit tehetek, ha félresiklik vagy kisiklik az életük, mennyire fognak ők bevonni az életükbe, mennyire lehetek részese... mi lesz belőlük... a húgomnál már egyszer végigjátszottam, mosolyogva hallgattam, ahogy fejjel ment a falnak, nem akartam kioktani, nehogy ne avasson be az életébe, ha egyszer tűréshatáron túl jut, akkor közbe tudjak lépni... ő - szerintem átmenetileg - lenyugodott, pasija van és jól tanul... próbálom a jó viszonyt fenntartani, pedig néha annyira idegesítenek a tini hóbortjai, hogy le tudnám fejelni...

de mi lesz a gyerkőceimmel? én sem voltam egyszerű teenager, és kb. 1 évvel ezelőtt a második tini lázadós korszakomon is átestem... egyrészt örülök, hogy vannak egymásnak, én is sok mindent megbeszéltem tesómmal, amiről anyáméknak lövésük sem volt... másrészt pedig ebből a szempontból kegyes volt a sors és az unokatesóikkal is jó a viszonyuk, a két fiú és jól megérti egymást és kiáll egymásért... a két csaj csak néha, de ők azért még kisebbek is... félek tőle, milyen lesz tehetetlenül állni a felnőtt koruk mellett... ilyenkor jó, hogy még hozzám bújnak elalváskor, az ölembe ülnek, még óvhatom őket, amennyire erőmből telik, de ahogy elszállt ez a 7 év, úgy a következő is el fog és ripsz-ropsz felnőttek lesznek...

Hallgattam Munkamániást, ahogy rajongott a csöppségért, ahogy vágyakozna egy baba után, ha találna megfelelő pasit és azon tűnődtem, hogy mennyire nem hoz már lázba ez az egész, tudom mivel jár és nem, egy másodpercig nem bántam meg, hogy vannak a gyerekeim, de nem hiszem, hogy képes lennék előről kezdeni mindent... Tudom, never say never, de nem hiszem, hogy lenne hozzá energiám pár év múlva belevágni... emlékszem még arra az érzésre, hogy mindenemet odaadtam volna, csak gyerekem legyen és lett is és nem hiszem, hogy a múltam tükrében ezt a rizikót tudnám vállalni újra, hogy ilyen tökéletlen világnak/életnek kitegyek egy gyereket, mint ahogy a két gyerkőccel megtettem, végtelenül sajnálom, hogy nem ép családban nőttek fel, gondtalanul... remélem később ez nem fogja őket nagy korukban terhelni... ha előre tudom, hogy így alakul az életünk, nem lett volna gyerekem, nem azért, mert teher vagy mert jobb gyerek nélkül, azért mert ilyen gyerekkort egy gyerek sem érdemel, mint amilyenben az elmúlt sajnos 4-5 évben nekik részük volt... a sors kiszámíthatatlan és a nagy matematikus ezt nem vette számításba, mert ha tudta volna, gyerektelen marad és most nem érezne őrült nagy lelkiismeret furdalást, hogy közvetetten ilyen életbe hívta gyermekeit.