Igen, én őszinte vagyok, vele mindig, mégha magammal nem is...
Eléggé le vagyok amortizálva, túl jól nem aludtam az éjszaka, hánykolódtam... a tegnapi beszélgetés mély nyomokat hagyott bennem... jöhetne a de, na de minek?
Múmiának elmennék, szarul érzem magam, de rohadjon már meg a világ, nem megcsaltam. NEM! Soha nem csalnám meg, de NINCS!
Mégis én fájok. Tudnám minek próbálkozok másokkal, mi értelme van, börtönben vagyok, egy lelki börtönben, ha kifelé élek, akkor mondhatni, hogy egy kedves pasi van kilátásban, akivel jól érzem magam.
Ha befelé élek, akkor sikítani tudnék, mert elhagyom a szerelmemet, azt a szerelmet, akit végtelenül szeretek, hogy ÉN hagyom el, pedig nem így van... Ez nem elhagyás, ő nincs, nem volt és nem is lesz... legalábbis ez az álláspont. Ez nem rajtam, múlik, múlott és fog múlani...
Mire akar tanítani az élet és a sors ezáltal? Bár tudnám, bár tudnám, hogy végződik, lesz-e vége, leszek-e boldog, vele, nélküle... valahogy, neeeeem, nem vagyok mártír típus, utálok szenvedni...
Vágyakozom, utána, minden porcikám Őt kívánja, hogy lássam, hogy halljam, hogy tapintsam... hogy a karjaiba vegyen és újra biztonságban legyek...
Már a tegnapi szakítása pofonként ért, ha tudhattam volna, minden másképp alakul szombaton, de nem tudtam, nem sejtettem, nem célzott és nem utalt, honnan tudhattam volna???
A mai sms pedig szíven szúrt, átdöfte és fáj, ömlik belőle a vérvörös vér, tántongó lyuk éktelenkedik rajta...
Ha kívülre élek, nem látni a csillogó könnycseppet a szemem sarkában, belül viszont belehalok...
Rosszul esett, hogy földrajzilag korlátozva vagyok, máris van másik...
*nyomdafestéket nem tűrő káromkodással élnék itt és most* válaszom: Nem érdekel a földrajz, ha csak egy kicsit is érezhetném úgy, hogy nem csak jelenünk van, jövőnk is, soha nem néznék többet másra, én magát szeretem és soha nem sodornám veszélybe a kapcsolatunkat, de nincs kapcsolatunk, én szingli vagyok, maga pedig nem általam foglalt...
Megannyiszor átbeszéltünk, mindig elzárkózott, most miért tesz úgy, hogy megtette volna, ha nem teszem meg? Valóban megtette volna, vagy könnyű rámhárítani a felelősséget vagy én gondolok túl sokat mögé? Nem értem... nem értek én már semmit, igen, baromi nagy az egymásra hangoltságunk, nem nem egy rohadt egy éjszakás kalandra vágytam, nem a szex a lényeg, én voltam a lényeg, hogy volt, aki ölelt...
Mit mondhatnék, szarul vagyok, szarul érint és padlóra küld, nem értem és talán már sosem fogom...
Számolom a perceket, hogy éjszaka legyek, elbújhassak a gyertyáimmal és csendben gyógyítsam szívemen a tántongó űrt ejtett óriási vérző sebet...
Ez is a mi számunk, csak nem rólunk szól, szimplán róla és rólam...