Új idöszámítás kezdete 2017. augusztus 15. 02:41
Apu hív kétségbeesett hangon, anyának infarktusa volt, levitték Szombathelyre. Kijelenthetem, életem legeslegszörnyübb napja volt. Összeszedtem magam és a növéremet és hármasban elindultunk, az úton pedig nem tudtam a féket nyomjam vagy a gázt, reggel 6-ra oda is értünk és megtudtuk, hogy ÉL!
Azóta a sors macska - egér játékot üz velünk, Bach terápiás rescue cseppeken élünk mindannyian, szeretjük és óvjuk egymást és próbáljuk a másikat nem terhelni, hisz ez a helyzet senkinek sem egyszerü, sem apának, sem gyerekeknek. Erös vagy és motiváló és pozitív természetesen, beszél vele, beszélsz hozzá, mindenütt csövek, a tekintete néha olyan üres, mintha a végtelenbe néznél. Némely orvos empatikus, van amelyik ijesztö, egy - egy látogatás akkora teher, hogy úgy érzed, hegyet cipelsz a mellkasodon, mikor távozol, némely pedig annyira feltölt, mintha csak egy röpke kivizsgáláson lenne. De ez már a 18. nap. Ez a 18. nap, amikor nem hívhatom, nem hallhatom, néha tátogva kommunikál, néha csak alszik és nézem, néha annyi mindent mondhatnék, néha pedig ott állok az ágya mellett, szorítom a kezét és szidom magam, légy erös, de elöszöknek a könnyeim, az elmúlt 40 év és lepereg a közös életünk.
Mondom neki, drága édesanyám, a legjobb anya világon és csak forgatja a szemeit, mert nem volt egyszerü a gyerekkorom, de hát mégse mondhatom, hogy drága öntörvényü édesanyám. Mindenkinek az a legjobb, aki az övé, hisz anya csak egy van. Nem tudom és nem is vagyok hajlandó elfogadni, hogy mindkét nagymamám él, közel a 90 évéhez és az édesanyám pedig küzd az életéért, rendületlenül. Ilyet nem játszunk, én onnan hazahozom, megígértem neki is és magamnak is és a gyerekeimnek és az apámnak is.
Már majdnem sikerült tündérmesévé alakulni a dolognak, szív rendben, vérnyomás rendben, tüdö rendben, vese rendben és számultuk a perceket hétföig, míg 3 hét után újra beszélhetünk, de nem, még nem elég a megpróbáltatás, tegnap ismét rosszabb lett az állapota, a teste szörnyü sorsjátékot üz velünk és felmerült a kérdés, van jogunk pozitívnak és önzönek lenni, egyszerüen nem elengedni, sok könny között sokat gondolkodtam rajta, de én képtelen vagyok feladni, lehet, hogy ez jellemhiba, de nem tudom és nem is akarom elengedni, amíg csak van egy apró kis esély, addig küzdeni fogok, pozitív gondolatokkal és tunningolni fogom, akárhányszor látom, hogy mi küzdök vagyunk. A kis hímes tojásom meg csak fekszik könnyes szemekkel és jelez, hogy igen, azért, hogy engem ne bántson vagy csak, hogy békén hagyjam, nem tudom.
Napi 30 perc, ami néha 10 percre redukálódik, mert hát az intenzív osztályon ilyen az élet, köpeny és fertötlenítö, mintha így születtünk volna. Az elmúlt 3 hét kétségbeesés és pozitivitás közötti lavirozással telik, természetesen teljes mértékben fut a háttérben a robotpilóta üzemmód, fözés, mosás, takarítás, gyerekek nem ijesztgetése, készülés a sulira, apa vigasztalás, ügyintézés. Nem akarok robot pilóta lenni, szeretni akarom az életet és édesanyámmal kávézni a teraszon.
A mínusz második napon még együtt utaztunk el mindannyian egy hétvégére és én minden évben szeretnék 10esben elutazni, nem búcsúzóul. Másrészt mar a lelkiismeret, 3 hete szenved, gép lélegezteti, itt - ott bökik, röntgenezik, CTzik, ultrahangozzák, altatják, bódítják, van jogom nekem ehhez, hogy ezeknek a fájdalmaknak kiteszem, csak hogy legyen édesanyám? Fogalmam sincs, de nem tudok másképp tenni, én ilyen vagyok, örökké bízó és bizakodó és várom, hogy a számláló megálljon és végre újra a karjaimban tarthassam, szorosan magamhoz öleljem és vigyázhassak rá. Addig pedig marad a napi fél óra és a robotpilóta.