Ma önvizsgálati napot tartottam, sok elvarratlan, lobogó szálat a helyére tettem, megtettem, amit tennem kellett, kimentem a tóhoz. Magamban akartam lenni, élvezni az egyedüllétet, ahogy álltam a tónál és néztem a ködös, szürke időben a hullámokat és néhányszor pördültem a tengelyem körül, hogy lássam, hogy mindenütt én vagyok egyedül, megláttam két hattyút, kettőt, közelítettek felém, mintha azt akarnák mondani, hogy gyere közénk, ne légy egyedül, ez megrémisztett és azonnal odébb álltam, gondoltam, kimegyek a mólóra, mert ott én leszek én, és csak is én, egyedül, délidőben, borongós szürkeségben, ki más vágyhat oda, ahová én. Hangokat hallottam, megrémisztett, egy idős házaspár igyekezett oda, ahová én, megtörni a csendet, míg kint ültem a mólón, úgyhogy hátraarcot vettem, elindultam kifelé, pedig élveztem volna a hullámokat, ahogy csak én és a természet élvezzük egymás jelenlétét, de lehetetlen volt, volt egy bokor a víz tövében, amelynek árnyékában megpihenhettem, a magassarkú cipőmmel lavírozni az ingatag köveken nem volt egyszerű, féltem, hogy a cudar hidegben még vízbe pottyanok, de vágytam arra, hogy én önmagam legyek, magamban legyek, egy fiatal pár is megjelent, már-már mérgelődtem, délidőben, nem enni kellene?
Bebújtam a bokor tövébe, leültem egy nagy kőre és rágyújtottam, árulkodó füstöm felszállt a bokor tövéből, de mozdulatlan maradtam, a fiatal pár önfeledten nevedgélve távozott, majd lassan az idős házaspár is, az öreg megállt a bokor tövében, olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak lehetett, hogy ne vegyen észre. Elmentek ők is, csináltam pár képet, megörökítettem az érzést, ahogy én vagyok én, szótlanul, magamban, pont, ahogy szeretném. Majd elindultam hazafelé, beszálltam a kocsiba és nem gondoltam semmire, csak beültem és mentem és mentem és olyan dolgot tapasztaltam, ami természetfeletti, tudtam, ki fog szembe jönni, sejtettem, már mikor itthonról elindultunk, valahogy tudtam és egyből fel is ismertem és egy másodperc töredékéért egymás szemébe néztünk, fura volt állni a tekintetét, semmi boldogságot nem sugárzott, igazából inkább bocsánatkérésnek tűnt, az a másodperc töredéke egy sajnálom volt, pedig nem ismerjük egymást és sosem fogom akarni megismerni, mert minek, de mégis, ez a sajnálom valahogy megmosolyogtatott, pedig lehet, hogy az a másodperc töredéke csupán a véletlen műve. Aztán jött a másik óhajom, csak pár percre, de rám mosolygott a nap mikor indultam és mikor érkeztem is, míg odakint voltam, elbújt, magamra hagyott, hogy magamban lehessek, de mikor indultam és mikor érkeztem, mintha azt mondta volna nekem, ügyes vagy, jól csináltad, fogta a kezem, soha nem éreztem még ezt a megnyugvást, nem vágytam semmire, tökéletes volt, leírhatatlan. Örülök, hogy a természet megosztotta velem ezt az élményt. Köszönöm.
