Ma megint egy ilyen napom volt, mikor ember közelben voltam, nem volt gond, de amint nem, azonnal patakoztak a könnyeim, sokat gondolkodom most is, ezt sosem fogom megbocsátani sem Banditának, ha egész őszinte vagyok, magamnak sem. Ha naívan fogalmazok, azt mondom a sors lerendezte, ha objektív maradok, tudom, hogy ez nem így van, én adtam fel, nem küzdöttem tovább, pedig jajj fogalmam sincs. Az eszem tudja, hogy jól döntöttem, a szívem pedig ostromol, hogy nem. Nem is értem Bandita miért tőlem várja a megváltást, könyörgöm, az exe vagyok, szeresse majd az új csaja, én nem tudok felülkerekedni ezen és nem tudom megsimizni a buksiját, hogy nem haragszom, elárult, elárulta az egységünket, amiben én szikla szilárdan hittem és nem hagyott választást, nem hagyott döntést, fogalmam sincs, csaponganak a gondolataim, de a baba terén sosem fogom felmenteni, lehetetlenség, ma is itt volt, elvitte a kutyakaját és a levelét, meg akart ölelni, hogy ne haragudjak rá, nem tudom megtenni, haragszom...
Na, mindegy, talán eljött a gyász ideje, pedig annyira el akartam nyomni magamban, de vannak dolgok, amiket nem lehet... legalább is nem sokáig.
Telefonossal beszéltünk, talán igaza van, a terhesség volt az az esemény, ami megmutatta, hogy Bandita mennyire nem állt ki mellettem, nem csak most, igazából sosem, mennyire óvta a függetlenségét, mennyire nem akarta soha megkérni a kezem, mennyire bizonytalan volt ő a mi örök boldogságunkban...
Holnap elmegyek a volt kollégákkal, beülünk egyet, mert már besavanyodok itthon.
