Itt volt pszichómókus barátnőm, jó volt, hogy itt volt és az is, hogy megölelt. Az pedig, hogy az objektív véleményét kinyilvánította, az pedig külön csodás. Nagyon szeretem, a maga nyers modora magával ragadó.
Beszélgettünk, azt mondja, tudod, azért beszarás vagy, szivatott 3 hónapig, le se szar most se és te még mindig az ő lelkivilágát félted. Sajnálom, hogy eldobja az apaság lehetőségét, féltem, hogy megbánja, félek, hogy meginog az orvosnál és ha ő meginog, akkor én is és félek mindentől.
Azt mondja barátnőm, tudod, ha ennél jobban akar bántani, már csak a gyilkosság marad? Mindenedtől megfosztott, az álmaidtól, az önbecsülésedtől, mindentől.
Félek, magamtól és tőle is. Ez van.
Kiscsajom hallott embereket a kerítésnél és azt hitte ő, homlok hanyatt rohant, azt hittem a szívem szakad.
Elfáradtam. Belefáradtam mindenbe, már el sem vagyok keseredve, csak fáradt vagyok.
Ja és felelőtlen, bepakoltam a fát az előkertből, hátha, de nem jött össze, kutya bajom.
Apropó baj, csendben néha álmodozom, ha nem lennének a gyerekek, most felmennék a kőfejtőre és levetném magam. De vannak, úgyhogy nem teszem meg, csak csukott szemmel álmodozom.
Félek, hogy Bandita meginog vagy csak szimplán a körülmények ellenére képtelen leszek "megölni az álmomat".
Uff.
