Itt tartunk.
Gyerkőcök kiegyensúlyozottak és olyanok, mint a képeskönyvben, társasozunk, tanulunk, hülyülünk, mindig is ilyennek szerettem volna, voltunk pszichómókusnál, tökéletes családképet festettünk, mármint hármasban, szuper büszke voltam rájuk, fülig érő száj, meg minden. Most meg be vagyok szarva, az, hogy Bandita visszatérése ennyire befolyásolja a gyerkőcöket, azt nem hittem volna.
Az esténk is pont úgy alakult, ahogy szerettem volna, se egy hiszti, se egy nyüszögés, beszélgettünk és jól éreztük magunkat, Bandita vegetált a nappaliban, hulla fáradt volt, éjszakás műszak után aludt vagy 2 órát.
Kutyussal voltunk dokinál, ciszták vannak a prosztatáján, remélhetőleg gyógyszeres kezeléssel helyrehozható. Nagy kő esett le a szívemről, bár az antibiotikum egy ekkora ebnek nem olcsó, de minden pénzt megér, hogy meggyógyuljon.
Gyerkőcök elfeküdtek, odabújtam Banditához, ő pedig elsírta magát, bújtam és csitítottam, hogy minden rendben lesz, hamar meggyógyul, ő pedig sírt tovább, hogy nem a kutya miatt sír. Maga sem tudja, a helyzet, ott és akkor úgy éreztem, hogy megbánta, hogy megbántott, vagy fogalmam sincs, nem tudta szavakba önteni, hogy mi a problémája.
Látszik rajta, hogy a szitu csúnyán feszélyezi, mármint, hogy itt van, a boldogságtól fényévekre van, ez meg engem feszélyez. Most itt tartunk, fogalmam sincs, hogyan tovább, arra megkért, ha még egyszer elmegy, többé ne hívjam vissza.
Valahogy nem tudom, már mire gondoljak, mit reméljek, valahogy most olyan minden mindegy hangulatban vagyok, majd alakul, ahogy lennie kell, már nem félek, most meg a gyerekeket féltem. Nem értem, miért ad ő nekik ennyi stabilitást, mire fel.
Apukám kérdezte, mi van velünk, mit mondhatnék, mikor magam sem tudom... fogalmam sincs, számára ez a helyzet furcsa, akkor furcsálljuk ki magunkat.
