Úgy indult, hogy jobban vagyok, bár tegnap fizikai megterhelés volt bepakolni a mosogatógépet, de engem nem abból a fából faragtak, hogy csak úgy urrá lesz rajtam a fájdalom, úgyhogy ma dolgozni indultam. Persze kicsit görnyedten és nehézkesen, de ugyan már. Aztán 1 óra az irodai székemen és kollegina már furcsán nézett, hogy szerinte ideje visszamennem a dokihoz. Főnökasszony olyan bunkó volt, hogy azt hittem felrúgom, reggel bejött, rám se nézett, annyit mondott, remélem kiszedték és végre tehermentesíti a kolleginát, akinek túlontúl sok a túlórája. Nem mondtam semmit, dolgoztam 4 órát, kolléganő két pulcsijával körbe tekerve, sokszor a könnyeimmel küszködve, aztán bejelentettem a főnökasszonynak, hogy megyek vissza az orvoshoz.

Felhívtam a dokit, persze mondta, hogy a rendelőben vár, esküszöm, mióta megszültem összesen nem látott ennyit nőgyógyász, mint az elmúlt egy hétben. Úgyhogy visszamentem, bosszantott, hogy olvastam egy 1 centis miómáról az aktámban, amiről nem hallottam. Megjött a doki, mondta, valószínűleg begyulladt a méhem, megnyomkodta a hasamat, hogy fáj-e. Hát mondom, mivel nyomkodás nélkül is fáj, természetesen nyomkodással még jobban. Aztán ultrahang, majd receptek, fájdalomcsillapító és antibiotikum. Úgyhogy keddig itthon unatkozom. Valahol feszélyez, főleg, hogy kolleginától kaptam egy e-mailt, hogy seggbe rúg, ha nekiállok takarítani vagy bármi fizikai munkát végezni, viszont rommá unom magam ebben az egész napos hömbölgésbe.

Gyerkőcökkel délután megtanultam, azt kaptam egy vigyázz magadra-t és leléceltek, hát köszi. Aztán jött Bandita, befűtött, megetette a kutyákat, dumáltunk, azt lelépett, én meg nem tudok mit kezdeni megint a felszabadult idővel, pedig akár tanulhatnék is. Na, majd holnap meglátom, lenne mit tanulni és még mindig vár az ízek, imák, szerelmek angol verziójú könyve, aminek csak a feléig jutottam el...