Így indult a reggelem, vekkerre keltem, a héten korai müszakot nyomom, így anyámnak kell szólnom, hogy rendezze a gyerekeket, reggel már úgy lépett be az ajtón, mint egy dúvad, esküszöm azt hittem, felrobbanok, végigsöpört a házon, de nem nagyon tudott mit szólni, tegnap hármasban ebédeltünk otthon, minden ruha kimosva, vacsorának nyomai a mosogatóban, gyerekek fürdetve, hajat mosva, beviharzik kiscsajomhoz és nekemesik, hogy ideje rendszert vinni az életünkbe és hogy teljesen hülye vagyok-e, hogy a gyerek bugyiban alszik. Máshol nem talált rajtam fogást, tudta, hogy minden pótlást megcsináltunk estig. Hogy ne az ö életét korlátozzam, hogy folyton a nyakába varrom a beteg kölykeimet, azt hittem rossz filmben szereplek, kész voltam töle teljesen. Forrt bennem a düh, még jó, hogy 90 másodpercnél tovább nem találkoztunk, viszont azóta is görcsben a gyomrom és most nem magam miatt, hanem a gyerekek miatt, egyszerüen sajnálom öket, mert ök ezt legalább egy órán keresztül hallgatták, tudnám, mi a rossebbért kell mindig taposni, nem malom ez. Na, de mindjárt felhívom apámat, hogy segítsen, bár sokban nem nagyon tud. Tudom én, ha megdobnám némi kápéval, megint jó gyerek lennék, de nincs, úgyhogy így járt. Valaki mást kell keresnem a gyerekek rendezésére, mert én ezt idegekkel nem bírom. Apámmal beszéltem, mégis mi a problémája, azt mondja, reggel még semmi nem volt, most én vagyok porondon, ennyi, majd elmúlik. Hát én ilyen könnyedén nem veszem a kanyart, bevallom az öszintét. Dehát ö mindig is önzö volt és le se szarta, a másik hogy van. Már engem sem igazán érdekel, össze rakhatná két kis kezét, milyen élete volt, ahelyett, hogy a körülötte lévöket terrorizálja.
Na mindegy, Bandita délután jön, meglátjuk, mit beszélünk, tegnap mondtam neki, hogy a strusszpolitika jelen helyzetben nem célravezetö. Nagyon szeret és sokszor sír, de annyi minden szar volt, kérdeztem, a szaron lehet változtatni, mondta, igen, mondtam, akkor ezen kellene gondolkozni, dolgozni, ha nem szeret, menjen, de ha szeret, jól gondolja meg. Valami megmagyarázhatatlan mondja a legbelsömben, hogy ez nem maradhat így, nekünk még van dolgunk egymással.
Gyerekekkel beszélgettem este, kiscsajom nekemesett, mert hogy utálom, mikor szóvá tettem, hogy mi egy csapat vagyunk, szeressük már egymást és segítünk egymásnak, hogy tudom, hogy nehéz, de a leckéjük javát sajnos maguknak kell megoldani, mert nem fér bele az idömbe, szívesen segítek, ha elakadnak, de képtelen vagyok 2-2 órát gyerekenként tanulással tölteni. A másik pedig, hogy ne hagyjanak mindig mindent szanaszét, mert mást sem teszek, mint megyek utánuk. Kiscsajom elkezdett zokogni, én pedig csak néztem, mi a baja, igazából nem derült ki, lehet, csak a fáradtság, kisfiam meg, mint aki meg sem hallotta. Ha lehetne, odakötne a laptopom elé reggel és este alvásig le se szállna róla.
Legföbb vágyaim, hogy ezt az évet valahogy kihúzzam a fösulin, hogy kicsit rendezödjön az anyagi helyzetünk és onnantól minden mást leszarok, csak lenne már jövö július. Jobban vágyom rá, mint egy bármilyen luxusra, amit a világ csak kínálni tud.
