Fura dolog ez az  élet. Úgy ahogy van, mikor olyan emberekkel beszélgetsz, akik tudják, hogy miről beszélsz és hirtelen rájössz, hallod, amit mondasz, hogy mennyire intstabil az életed, képlékeny és valahogy semmiben sem állandó... hogy amit elképzeltél nem úgy van, messze nem, ahogy annó elgondoltad, és nem ez a legdurvább dolog, az, hogy neked ez így megfelel és nem tudod, hogy miért, igazából fogalmad sincs...

Három éve még arról álmodtam, hogy lesz mellettem valaki, aki feleségül vesz, gyereket szeretne és megajándékoz azzal, amire egész életemben vágytam, egy családdal.

Lett valakim, aki nem állt mellettem, mikor megtehette volna és ami még érdekesebb, hogy én vagyok annyira ostoba, hogy fordított esetben, bármi is történt volna, megtettem volna, aki nem akar sem esküvőt, sem gyereket, sem családot, csak élni, a mának, a holnapba még véletlenül sem belegondolva és menekülő utat hagyva magának, nem csak most, örökre.

Ez igazából nem baj, csak döbbenet, hogy ez engem már nem zavar, hogy mennyire megváltoztam, mennyivel másképp látom a világot, az életet és magamat benne. 

Elmúlt a tervezési kényszerem és az ideális világ szemlélete, élem egyik napomat a másik után, ahogy jól esik és ha újra felfordulna az életem, fenekestül, már nem félek, már megjártam a hadak útját, már semmi nem rettent el. 

Szeretem? Igen. Ő is, a maga módján biztosan, de ha vége lenne, már nem esnék kétségbe, már egyszer túléltem, túlélném újra. Stabil pont az életemben, de nem erre a pontra építem az életemet. 

Ez most épp így van, fura és még csak azt sem tudom, hogy ez így jó-e. De ez így van. Mellette így is marad, de már nem zavar, nem tesz boldogtalanná, megváltoztam, most ezen töröm a fejemet, valamin mindig törni kell...