Mikor eljő a pillanat és minden mindegy...
lemerültem/kimerültem, a hétvégi kifakadás, aminek értelme sincs. nincs tökéletes élet, nincs tökéletesség önmagában is hülyeség az egész. aztán a két anyák napja, a tegnapi 3 óra a körmösnél, majd 3 óra eltöltése a fész előtt feleslegesen... ma pedig a fogorvos, kiscsajom megszabadult a két első fogacskájától... asszem azt az anyaaaaaaa ordítást, míg élek el nem felejtem, doktor néni majdnem anyát is összekaparhatta... meg a szar meló, bejelentette ma főnökasszony, hogy rendezzem vissza az irodát, kapok egy rolót, fényvédőt, hogy ne süssön a szemembe a nap, de nem tűrik, hogy átrendezzem a munkahelyemet... a legszomorúbb az egészben, hogy a melót élvezem, az embereket lassan darabonként gyűlölöm... utána egész nap nyalt, nekem nem kell nyalni, csak békén hagyni. jobban szeretek dolgozni, mint beszélni velük, ez sem tökéletes.
elég szar napom mellé anyám is kiakasztott, ordít, mint a fába szorult féreg, hogy el kellett menni a gyerekekért és legalább 20 percet "vigyázni" kellett rájuk, nagyon gondolkodom, hogy idomítom a gyerekeket, hogy reggelente fél órát egyedül legyenek és lemondok anyám "segítségéről".
szombaton vizsgázok angolból, holnap pedig estig leszek, tele a tököm, már azt sem tudom, mit miért csinálok, na meg miért nem...
mire vágynék igazán? egy tökéletes világra.
vágyam volna, ha a gyerekeimnek apjuk lenne, nem csak nekem pasim, ha dolgozhatnék 6 órában, hogy legyen a gyerekeimnek anyjuk, ha nem a kimerültség, hanem az energia vezérelne. erre vágynék én, de mindhiába, nincs rossz életem, csak túl nagyra vágyom.
vagy lehetnék pillangó, vagy gyöngéd nyári szellő, vagy lobogó melengető tűz... de nem vagyok.
