Úgy döntöttem, blogot írok, ha már az ég adta világon semmi meló nincs a cégnél, nincsenek megbízások, viszont dög unalom, az van, a főnök meg úgy gondolja, hogy a weboldal fordítása – lektorálása fél perc, jelentem 1-ig azt csináltam és alig élek, megterhelő a sok baromságot olvasni, na, a legviccesebb az egészben, így én lettem a legjobb tájékoztatással bíró egyén a cégnél :D persze csak bizonyos szempontokból, még természetesebb, hogy még mindig nem végeztem :D
Este épp egy óriási vita kellős közepén gondolkodtam azon, hogy nincs lehetőségem még csak blogolni sem, mert hát hogyan, a cégnél is sündörög valaki mindig körülöttem, otthon meg aztán pláne. Lassan kezdenek ilyen szempontból hiányozni Bandita éjszakai műszakjai. Akkor tudok lelkiismeretfurdalás nélkül blogolni, tanulni.
Az élet tanít, gondolom én, legalább is valamit gondolni kell. Az adótanácsadóékra tegnap ráírtam, hogy ideje volna felvenni a kapcsolatot velem, amit abszolút inkorrektnek tartok, hogy immáron március eleje óta megy a huza vona. Este fel is hívott a tulajdonos. Elmagyarázta, hogy két titkárnő marja egymást és így most nincs lehetőségük felvenni – gondolom, ha teljes munkaidőben vállaltam volna, az egyiket kirakták volna, gondolom én – úgyhogy sajnálja, de fél évig halasztania kell az ügyet.
Tegnap halálra aggódtam magam Bandita miatt, reggel nem értem el, majd később sem, este lakkozott, féltem, hogy beájult a gőzétől. Aztán vagy 3 órányi próbálgatás után sikerült elérnem. Kutya baja.
Mivel nem csak ma, hanem vagy 2 hete alig van meló a cégnél, így tegnap délben szólt főnökasszony, hogy jó lenne, ha valamelyikünk hazahúzna, kolléganő ágált, hogy neki mennyi dolga van, én meg szíves örömest mentem (volna). Befejeztem a befejezetlen dolgaimat, majd háromkor felálltam, hogy akkor 2 órát csúsztatok. Ja, meg ahogy azt elképzeltem, ugyanis drága kolléganő túlórázni szeretett volna, de így nem mert, úgyhogy 3-kor dobta át az ajánlatkérést, ami ráadásul tegnapi nappal határidős is volt. Azt hittem a guta megüt. Ez lett volna a halaszthatatlan túlóra ürügye, de mivel nem merte megtenni, így inkább engem szivatott. Ennek mondjuk főnökasszony előtt hangot is adtam, durván felháborító ez a helyzet. Talán idővel javul… muhaha. Na mindegy, ma itt van a tulaj is, úgyhogy megbeszélések vannak, de holnap megpróbálok négyszemközt beszélni főnökasszonnyal, mi lenne, ha csökkenteném az óráimat. Jelen helyzetben lehet, hogy örül is neki.
Aztán meg Bandita, a lakk bűzétől, holott csak műgyanta, nem is lakk, nem tudott aludni, úgyhogy teljes kedvtelenséggel és közönnyel tért haza, ahogy munkából szokott, pedig szabin van. Este pedig gondoltam dumálunk, meg ilyesmik, ha viccelődtem hülyén nézett rám, ha meg az ő iróniáját alkalmaztam, szimplán bunkó voltam, úgyhogy abba is hagytam a közeledési kísérleteket.
Arról ne is beszéljünk, hogy nem kíván és folyton fáradt, egyszerűen falnak tudnák menni, amint kiejti a száján, hogy fáradt. Kérdeztem tőle, hogy ez normális-e, azt mondta, mindenki fáradt, csak nem másokkal, csak egymással élünk együtt, ezért nem tudunk róla. Na meg, hogy velem van a baj, én nem tudom őt olyannak elfogadni, amilyen. Persze azonnal bedobta, ha ez így van, akkor szakítsunk, majd hatásszünet után hozzátette, de azért ő szeret, csak nem érti, miért kell mindenen besértődnöm és cirkuszolnom.
Én meg annyi minden helyett csak hallgattam, a belső hangom mondta, én viszont nem tudtam kinyitni a számat, hogy basszus, mit vár tőlem, hogy örök tüske lesz a szememben, hogy itt álltam a csőd szélén és még csak a gondolatát sem pazarolta arra, hogy eladhatná a házát, hogy megmentsen a csődtől. Persze, biztosan szarabbul jártam volna, mint így, de lett volna lehetősége, vagy legalább is lehetősége megpróbálni és nem tette.
Vita tárgya lett a MI, szokásos az én oldalamról, a házasságtól és a vele történő gyerekvállalástól már elment a kedvem, de hogy minket nem köt össze semmi, ha megjelenik a tesója, a mi azonnal rájuk vonatkozik és kiesek a pikszisből, ez egyszerűen dühít. Sok mindent elnézek, de ezt nem bírom és akkor szorosan ehhez csatlakoztatva még be is dobja, hogy akár szakíthatunk is. Mert minket nem köt össze semmi, úgy gondolom ez nem idő kérdése, ez egy állapot, ami nem változik, ő ehhez van szokva, múlhatnak évek, neki függetlenség és bármikor történő kilépés kell, nem biztonság és bizonyosság. Nos, ebben is homlok egyenest másra vágyunk, ő sosem akar a családunk része lenni, megmondta, a gyerekeknek nem az apja, még ha annak is hívják, amihez mellesleg beszerezték az engedélyét és persze azóta százszor megbánt, ő szimplán a gyerekek anyjának pasija.
Úgy érzem leckéztet a sors, több vonalon is és kíváncsian várom a konklúziót, nem félek és nem fixálódok arra, hogy mit hoz a jövő, egyszerűen kivárom, mi történik, ha az építőelemeket így helyezzük el, akkor hogyan épül tovább a vár. Furcsán nyugodt vagyok, semmi türelmetlenség, semmi izgalom. Szerintem a legfőbb leckém, hogy a jövőt nem ismerhetem és ne is akarjam ráerőszakolni a terveimet, mert van, hogy tervezünk és mégsem úgy alakul…
