lehet ezt még überelni... mikor rúgunk az emberben, mikor lent van?
Míg a bankok úgy játszanak, ahogy épp kedvük tartja, addig nem érzem a stabilitást a lábam alatt... mondtam Banditának, hogy ilyen feltételek mellett kár gondolkodni gyerekben. Erre bejelenti, hogy neki soha esze ágában sem volt gyereket eltartani, no meg amúgy sem vagyok az anyák gyöngye, sosincs idöm a gyerekeimre és folyton feszült vagyok... Majd látta, hogy bakot lött és azzal próbált kompenzálni, hogy annyira nem vagyok szar anya, hisz élnek a gyerekeim... na, itt elég erélyesen rászóltam, hogy eljött az ideje, hogy kussoljon, de nagyon gyorsan.
Fél óra csillapodás után már csak ott somfordált körülöttem és azt hajtogatta, hogy szeret...
Én meg inkább a szakdolgozatommal foglalkozom, jelenleg látni nem bírom. Aztán majd eldöntöm, kell-e nekem ilyen ember az életemben... Biztos nem ö a rossz, csak nem illünk össze, nem egy életet éltünk és nem azonosak az igényeink.
Én arról álmodoztam, mikor szertefoszflott a családom álma, hogy újrakezdhetem, hogy lesz mellettem valaki, akiböl mi lesz, akinek fontosak leszünk, akivel talán lesz még egy közös bébink és új családom lesz... ö pedig úgy gondolta, hogy ha már van gyerekem, elviseli öket, megörzi a függetlenségét és vígan él bele a hétköznapokba, azt hiszem én nem erre vágytam. Ahogy tellik az idö, egyre kevésbé. Jó ember, én nem vitatom, de talán azt is fókusz alá kellene venni, hogy engem boldoggá tesz-e... erre pedig nincs más válasz, mintsem egyre kevésbé.
A tegnapi beszólása pedig több, mint övön aluli volt és a legszörnyübb, nem bántani akart, szimplán valóban csak öszinte volt... Erre még nem tudom mit lehet lépni, majd eldöntöm, ha ráérek. Vagy elötör belölem a lázadó és jobb reményében továbblépek és kezdödik újra a szingli díva meséje vagy beletörödöm, hogy semmi sem tökéletes, nem kocsmázik, nem ver, nem vagyok egyedül és leélem így az életem... Kicsit szárnyaszegett kismadár lettem, akit kirántottak a rózsaszín ködböl, amúgy is ideje már, öreg vagyok már ahhoz, hogy naív legyek...
