Be kellett látnom, hogy talán velem vannak a bajok... Nehezen ment, de végül talán beláttam. Szombaton hazajött melóból, én pedig megint idegzsába voltam... Dúltam-fúltam, egyszerűen a kimerültség és a stressz keveréke, valóban nem lehetett hozzámszólni... Jobbnak is láttam, mielőbb elindulni suliba... gyerkőcöket is leordítottam, megint olyan rendetlenséget csináltak, hogy a hajamat téptem...

Délutánra lehiggadtam... Hazamentünk hozzá és csak figyeltem csendben, ahogy jól érzi magát a haverjaival, ahogy felnéznek rá a környékbeli srácok, ahogy sugárzott róla a boldogság, ahogy tett-vett... Nem voltam idegzsába, nem is volt rá okom... pihentem egy kicsit és nagyon rámfért... őrült sokat bújtunk és imádom, mikor elsuhan mellettem és kapok egy futó puszit.

Intéztünk ezt-azt, a házhoz, a kocsit, ilyesmik, hazafelé végigbeszéltük az utat, a hangulat mindvégig fergeteges volt. Csak annyit éreztem, hogy végtelenül szeretem és imádom fogni a kezét, érezni az illatát, bújni hozzá, amennyit csak lehet.

Tegnap is alig találkoztunk és rossz volt érezni a hiányát, hogy nem bújhatok minden percben. Hazaértünk és szinte melegváltásban indult suliba, én pedig hulla voltam az előző estés maszektól és a gyomrom is csúnyán fájt... Megbeszéltünk, mivel ő is hulla fáradt volt, ha hazajön, szorosan összebújunk és alszunk...

Hazaért és bújtunk, röhögtünk és viccelődtünk, csak nagyon finoman simogattam, hogy érezzem a bőrét, a testét, minden hátsó szándék nélkül és talán neki lett igaza, valahogy mégis összegabalyodtunk és talán én voltam eddig az oka, hogy ez egyre ritkult, mert nem volt meg az alaphangulat, ő pedig nem teszi túl magát egy könnyen a napi szar hangulaton... azt hiszem ez a probléma megoldódott, ugyan sok a gond körülöttünk, de idejére nem emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire boldog, mert most az vagyok, nagyon.