legalább is annak érzem magam, rettentően ostobának...

és még mindig kicsit úgy érzem, hogy én vagyok mindennek az oka...

egyszerűen nem tett semmit, hagyta, hogy így alakuljanak a dolgok... nem vállalt felelősséget, de mit mondhatnék erre, míg vele voltam, az pedig 20 éves kora óta volt, soha, semmit nem kellett intéznie, mindent én tettem... sok volt neki, most pedig ott fekszik magatehetetlenül...

bassza meg, nem haragszom rám, még ha mondom is, ő pedig, ha tehetné, mondaná, hogy még mindig őrülten szeret, de nem meri kimondani...

miután szétmentünk mondta eleget, de leráztam, mint kutya a vizet, annyit, de annyit bántott és utálom a sorsot, hogy tönkretett egy családot, egy jól működő családot, imádta a nagyfiúnkat, míg egészséges volt, mindenki irigyelt...

Mikor szétmentünk munkamániás mondta, ha köztetek vége, akkor én többé nem hiszek a házasság intézményében...

és még mindig keresem az okokat, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék arra, hogy soha többé nem fog engem/minket senki annyira szeretni, mint ő annó...

és igaza volt 2 hete is, félreléphetett volna, mikor terhes voltam, rettentően felteltem vízzel, közel 50 kilót híztam és katasztrofálisan néztem ki és tudom, biztos vagyok benne, hogy nem lépett félre, pedig helyes volt a csaj, de ő engem, csak és kizárólag engem szeretett...

nekem is adódott itt-ott félrelépési lehetőség, de soha eszembe sem jutott...

most pedig itt tartunk és azért bőgök, mert sajnálom és nem azért, mert tönkretett és még mindig a sorsot okolom, nem tudom őt okolni, tudom, ha tehetné, ezt mondaná, de nem teheti: 

én már rég nem szeretem, de hiányolom minden percét annak a 7 jó évnek és szívből sajnálom, hogy 5 katasztrofális év következett, majd a vég, máig hiszek benne, hogy a betegség tette állattá, de az nem változtat a tényen, hogy 5 évig terrorban tartott és azon sem, hogy elhagytam és nem akarom soha többé már...

ezt bárki olvasná a real life környezetemből, úgy hókon vágna, hogy letérdelnék...