Nagyon szomorú vagyok... olyan világ vége hangulatom van, de csak halkan, csendben, magamban...

Mintha a múltkor egy reménysugár felcsillant volna, hogy lerendeződik az Exem ügye, de nem... és ez elkeserít...

Egyedül vagyok ezzel a mizériával, mint a kisujjam... igazából nincs kinek mondjam, csak magamba eszem, Exem családja nem érti és valójában nem is érdekli őket ez az egész...

Olyan jó volt azt hinni, hogy megoldódik, néhány napra a tonnás kő levándorolt a mellkasomról, aztán gyorsan visszament a helyére...

A legjobban az aggaszt, hogy a banknál nem érem el a pasimat...  emailt nem merek neki írni... szeretném letárgyalni vele a továbbiakat... bár a jövőbe látnék és tudnám, hogy mivel cselekszem helyesen és mivel nem... annyira jó lenne brainstormingolni valakivel, de ki mer 18 millás nagyságrendű tanácsot adni nyugodt lelkiismerettel? A környezetemben senki, amit meg is értem... pont ezért mocskosul egyedül érzem magam... szeretnék elbújni a világ elől, összekuporodva, szemlehúnyva... jó volna nagyon...