Hát a tegnap délután lelki katasztrófává eszkalált. Elbizonytalanodtam, az elmúlt majd egy hétben konzekvensen hittem a jó útra térésben, tegnap már korántsem voltam biztos benne.

Zuhantam, nyíl egyenesen és közben azon gondolkodtam, ezt elintézted, a szárnyalást okosan kiiktattad, de a zuhanást nem.

Bevallom, mint tegnap már említettem, kész vagyok, vágyódom nagyon, gyengédségre, szeretkezésre, testiségre. Ez töltötte ki a napi gondolataimat, ami ahhoz vezetett, hogy délutánra hulla fáradt lettem és megint vacogtam, csontig fagytam.

Estére eljutottam odáig, hogy ám legyen, ki a kicsit nem becsüli, szimplán emberi kommunikációra vágytam. Pótapa 2 napi eltűnés után előkerült, mondtam neki, magányos vagyok, ő csak annyit reagált, talán nem kellene folyton mindenkit elmarni magad mellöl és nem lennél az.

Itt lép fel a félelem, a virtuális kommunikáció jó dolog, ha akarom van, ha nem akarom, kikapcsolom és kész, telefont sem veszem fel, ha nem akarom, bátran hívok, ha akarom. Nos, ha valakivel együtt élek, azon nincs gomb, hogy nem akarom és gomb, hogy gyere elő. A félelmem pedig, minél tovább megy ez így, annál jobban megszokom az egyedüllétet, hogy senkire nem kell tekintettel lennem, hogy magamban vagyok. Sokat ülök gyertyafényben némán merengve a lakás különböző pontjain, ha erre támadna igényem, mit mondok? "Édesem, most elimináld magad a képből, majd szólok, ha újra kommunikáció képes vagyok?" Na, ettől nagyon félek...

Na mindegy, ezen nem merengek, elegem van a mi lenne, ha típusú merengésekből... nem érdekel, aminek jönnie kell, az úgyis megtörténik, aminek meg nem, az nem.

Későn hívtam Szeretőt, a kérdés már rég motoszkált bennem, most feltettem: Megbánta, hogy megismert? Visszakérdezett: Meg nem történtté tenné-e a tudatot, hogy létezem, erre gondolt? A válasz: Igen. Hosszú hallgatás, majd határozott válasz egy határozatlan Hm?-re. Nem. Aztán már csak annyit kérdeztem: Nem fél, hogy a jövőbeni kapcsolataira a mi őrültségünk kihat? A válasz: Nem félek. Tudni akartam: Miért? A válasz szimpla: Nem félek, így érzek és kész.

Miért tartok megint ott, ahol tartok? Talán mert már több, mint tucatszor véget vetettünk és nem cirkuszol, ha én teszem, ez megnyugtató. Talán mert nem akar véglegességet és nem érzem ezáltal fullasztónak. Talán, mert nem kell együtt élnünk, mégis törődő. Talán nem tudom, de talán nem is akarom.

Baromira idegesít, a tervezői énem nem bír leállni és folyamatosan lövi az agyamnak a kérdőjeleket, a szemrehányásokat, nincs koncepció, ez hogy lehet??? A másik énem viszont nyugalmat akar, hagyni magát a békés folyón sodródni.

Napok óta nem tudok enni, lelki eredetű, ezt is tudom, amint frusztrált leszek, kaja stopp, hát 3 nap alatt le is nyomtam 1 kilót, végülis, minden rosszban van valami jó, de mondjuk ruhaméret váltásra nem vágyom, az egy vagyon volna... Amint enni kezdek, gombóc a torokba. Átálltam brokkoli terápiára, ha valamit, azt imádom, hát attól is hányingerem lett, este benyomtam egy fél kiflit, attól nem csak ingerem lett...

A Picin meg észrevettem, hogy az apját majmolja, tehát SEMMI NEM JÓ! Ha hazamegyünk, az nem, ha nem megyünk haza, az nem, ha oviba megyünk, az nem, ha szünnapos az ovi az nem, természetesen a Jézuska sem azt hozta neki, amire neki szüksége lenne, és ez mindenre igaz.... Na neeeeem kedvesem, nem leszel magába roskadó, felelőtlen és embertelen, lelkifröccs reggel megvolt és mondtam kiscsibének, esti elbeszélgetésre számítson, tudni akarom, mi tenné boldoggá és mitől boldogtalan.

Hogy valami jó is történjen, óvadosan, de kedves hülyéskedik velem az új kolléga, abszolút nem az esetem, de tetszik a szemeinek csillogása, jól esik, na.

A legdurvább, ahelyett, hogy leszarnám a dolgokat, magamra veszem... nem vagyok normális. Bár normálisnak lenni unalmas :)