Baromi megterhelő az önismereti tréning, tegnap kisebb nagyobb megszakításokkal fél 12-kor hívtak utoljára, mire engedtem a nappalnak és felkeltem. Ehhez képest már este fél 11-kor aludtam.

Teljes kiegyensúlyozottságban indultam a gyerekekért, örültem, hogy viszontlátom őket, ugyan az önismerethez kell a magány, de inkább lassabban ismerkedek magammal, minthogy ne lássam őket. Nem, mintha lehetőségem volna a gyerektelenségre.

Megígértem a gyerekeknek, hogy ebéd után már megyek értük. Aztán minden másképp alakult. Mire odaértem, már megbántam, kisfiam bömbölve fogadott, hogy ő nem is lapátolhatott havat, dehát az időjárásról senki nem tehet... Azt hittem túl vagyunk rajta, a pici kezdett rá, hogy ő aztán nem megy haza... Kicsim, az az otthonunk, mi hármunké, nem akarta megérteni. Nem kellett sok, hogy eldurranjon az agyam, már ingerülten kérdeztem, mi a problémája... A válasza megdöbbentő volt, a szívem mondatta velem, hogy nem akarok hazamenni, az agyam gondolta... Mivel foglalkozik ez a 4 éves pöttöm?? A szívem? Az agyam? Mi van?

A legszörnyűbb az egészben, hogy a 2 heti 2 napjukra nincs rálátásom, fogalmam sincs, honnan szedi ezeket a gondolatokat, mostanában hiába próbálkozok, nem nyit felém, nem mondja el, mi jár a fejében... Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, anyám miket mond nekik, hogy ellenem beszél és becsmérel előttük, azt tudom, de hogy milyen módon, arra ritkán van rálátásom. Aztán a következő mondata, mert neked jobb nélkülünk, mint velünk. Csodálkozol? Anyának csak a cirkusz és a hisztéria jár, hisz te nem szeretsz velem lenni...

Minden erőmet összeszedtem, hazaértünk, hulla fáradtak voltak és hisztérikusak, játszottunk, amint nem úgy történt, ahogy ők gondolták, máris hiszti, de még mindig nyugodt voltam... Aztán vonatozzunk, rendben, legyen úgy, vonatozzunk. Összeraktuk a vonatot, addig nem volt gond, de 1 percnyi játék után már egymást ölték. És jött a mókuskerék, indult a rumli aktív csinálása, hiába szóltam, mint a falnak. Este addig nem volt alvás, míg nem volt rend, nem érdekel, rend lesz, ha megpusztulunk is... Alváskor nagy bömbölések, aztán megint szorítottak, mint aki zuhanna, ha nem fogna...

Délután felugrott a barátnőm, vágyik pasira, babára, azt hiszem a babázást meggondolta villám gyorsan, munkamániás barátnőm is csak annyit mondott, ő erre nem lenne képes.

Mindegy, hogy képes vagyok-e rá vagy sem, ezt kell csinálnom. Este panaszkodtam munkamániás barátnőmnek, mikor elhagytam az apjukat, azt hittem harmónikus életet élhetek, de átvették a szerepét, mintha így pótolnák, hogy nincs velünk, azt teszik, amit ő tett, de most már ketten vannak ellenem.

Büszke voltam rájuk, nekem boldog gyerekeim voltak, nem tudom hová tűnt a boldogság. Legutóbb akkor voltak boldogok, mikor munkamániás barátnőmnél voltunk, de akkor sem velem, az ő szüleivel voltak boldogok, megtagadják a csonka családhoz tartozást. Anyámékkal is boldogok és legutóbbi exem, mikor nálam lakott is boldogok voltak. Mégis hogy van ez? El kell nekem fogadnom, hogy nem vagyok nekik elég?

Döntöttem, míg nem épül fel a ház, türelmes leszek, utálják a lakást, bár ezt sem kell, hogy elfogadjam, ez az otthonunk, mások sem élnek luxusban, nem a pénzen múlik a boldogság és nem is vagyok hajlandó pénzzel kompenzálni, persze, a kirándulásaink is pénzbe kerülnek, de ezt ők még nem mérik fel, de csak, mert rosszul érzik magukat a bőrükben nem lesz újabb játék vásárlás, ebbe bele sem kezdek, nincs miért kompenzálnom vagy ezt szúrtam el? Az érzés, hogy nekem kell kompenzálnom, én szültem és rossz apát választottam? Ha kész a ház, utána nincs kegyelem, tényleg mindent megkapnak tőlem, amire csak erőmből tellik, szeretet, kirándulásokat, játékot, ölelést, törődést. Nincs kegyelem, de ha nincs kegyelem, mit tehetek, pszichológus, még több türelem, vasfegyelem, az anyaság állapot, nem érdem, de én jó anyjuk voltam és azt szeretném, ha most is úgy látnák, kétségbe vagyok esve, nem elég, hogy önmagammal durva problémáim vannak, támadások érnek minden irányból, anyámék, az exem... de még a burok is repedezik és szertefoszlik, már csak magamnak vagyok jó? Senki más nem fogad el?