Ostoba vagyok, nem kicsit, nagyon, de hála égnek nem eléggé...

Nem tudom, miért akarom magamnak bizonyítani, hogy mennyire kemény tudok lenni...

Pár napja történt, nem akartam addig írni róla, míg nem volt meg a végkifejlet, megvan, hála égnek csírájába fojtott ötlet, megismerkedtem egy pasival, nem is tudom, hogy jutottunk odáig, minden esetre megbeszéltem vele ma estére egy légyottot, nem randi, semmi hasonló, szimpla testi kapcsolatot, ráadásul még hagytam, hogy beszervezze a haverját... Hogy én mekkora állat vagyok.

Szóval belülről örlődtem, egyrészt nem is tudom mit, de valamit bizonyítani akartam magamnak, mennyire lelketlen tudok lenni, másrészt pedig vészesen közeledett az időpont és éreztem, a tükör ezek után letakarandó, mert belenézni nem tudnék...

Meséltem meleg barátomnak, kikerekedett szemekkel nézett rám, csak annyit mondott, szivi, ha neked nem gond, nem ítélhetlek el miatta... Másnak mesélni sem mertem róla, nem viccből...

Tegnap este ráírtam Szeretőre, megírtam neki, félreértett, de nem értettem, ő sem engem, fáradt voltam, lefeküdtem.  

Először is idegesít, hogy mi a fenének sodortam magam ilyen hülyeségbe, másodszor, miért másnak kell megmondania, hogy ez nekem nem jó, miért nem tudom magamtól. Harmadszor bánt, hogy bántottam, mert nem akartam bántani, ostoba és naív vagyok, egyszerűen a barátnak, az őrangyalnak írtam, nem a Szeretőnek, de nem tudom honnan gondoltam, hogy külön lehet választani...

Éjszaka írt sms-t, hogy nem tud aludni.... én már békésen aludtam, tudom, hogy az alvás az utolsó mentsvára, most még azt is elvettem tőle, nem ő írta, én tudom. Reggel olvastam roppant szarul éreztem magam, én rángattam bele a saját magam által generált hülyeségbe, önző vagyok, magam sem tudom, miért tettem, talán mert ismer és tudja mi a jó, Isten látja lelkemet, nem arra akartam utalni, ha neki nem kellek, kellek másnak, eszembe sem jutott, nem tudom mit vártam... talán csak annyit, ez nem neked való, te ennél többet érsz, ne tedd, barátilag... de nem tőle kellett volna ezt várnom, felnőtt ember vagyok, magamtól is tudnom kellene... Reggel néhány sms váltással próbáltam magyarázni, nem akartam, nem kellett volna, de vannak dolgok, amiket nem lehet törölni, nem lehet visszavonni... Felhívott, lebeszélt, bár nem kellett sok, hogy megtegye, nem számítok semmire, nem a folytatás miatt tettem, szimplán csak szükségem volt arra, hogy valaki megmondja, jó-e ez nekem, nem tudom miért nem tudom magamtól is...

Átalakulás alatt állok, nem vagyok már a férjezett asszony, akit ismerek, nem konzekvensek a döntéseim és nem ismerem önmagamat, felhívott, mert sms-ben kevés lett volna a karakter, ő ismer és olyan dolgokat mondott, amiben teljesen igaza van, amiket magamtól is tudnom kellene, viszont egy gát néha nem hagyja, hogy tudomásul vegyem.

Most már tudom mi történt vele vasárnap, legyőzte önmagát és elmondta, mindennek ellenére, nem akarta, nehezére esett, rajtam kívül senki nem tud róla és nem is fog, általam sem, hallottam mennyire megviseli, de elmondta, tudom, hülyén hangzik, de akárhonnan nézzük, barátok vagy nem a legjobb kifejezés, bizalmasok vagyunk...

Ez történt, roppant szarul érzem magam, hogy belerángattam, ugyan azt mondja, jól esik neki, hogy megbízom benne és hallgatok rá, akkor is szarul érzem magam tőle, hogy belerángattam, hogy magamtól nincs annyi eszem és hogy többet tud rólam, mint én magam...