Volt férjem meghalt, valahogy nosztalgiáztam kicsit, mennyire szeretett és mennyi mindenen mentünk keresztül, felkavaró volt, tudtam, hogy meg fog halni, a legjobb barátja tájékoztatott, először azt hittem, hogy a családja nem akar, de igazából ők nem hittek benne, hogy valóban meghalhat. Azon a szombat délutánon nyakamba vettem a várost és meglátogattam egy csomó helyet, megálltam az ékszerésznél, ahol a jegygyűrűinket vettük, az étteremnél, ahol megkérte a kezemet, amerre sétálni szoktunk, olyan őrült nyugalom szállt meg, közben felhívott az anyja, valakibe kapaszkodnia kellett, megkértem, hogy engedje el, csak szenved, nem ragaszkodjon annyira, hisz fáj neki, de valójában fogalmam sincs, hogy egy anya meg tud-e ilyet tenni, másnap hajnali fél 2-kor elment. Aztán kicsit összeborult itthon a világ, 10 napra, de a temetés után megnyugodott a helyzet, a gyerekeim a reményt vesztették el, nem azt az apát, aki reggel még dolgozni ment, azt már elvesztették 11 éve vagy épp sosem volt, a mi életünk nem változott, csak megkapták a félárva titulust. Kicsit lelkiismeretfurdalásom van, hogy megkönnyebbültem, hogy a gyerekeimet sosem tudja már rávenni hogy ápolják, na meg hogy az árvaellátás a többszöröse a 11 év alatt sosem emelt gyerektartásnak.

Mostanában könyvet olvasok, többet szerintem, mint kellene és persze filozofálok, nincs kedvem igazából semmihez, úgy működök, mint egy robot. 

Elolvastam a hogyan legyünk szinglink című könyvet is, vicces volt, hisz minden szituációhoz tudtam kötni egy személyt a múltamból. Azt hiszem ennyi mindent nem akartam megélni.

A legelragadóbb rész az volt, hogy nem magányra születtünk, hanem társas lényeg vagyunk, ebben annyira, de annyira igazat tudok adni a könyvnek. Csak kell még egy kis hit és elszántság, hogy ne higgyem azt, hogy Winnetou a megmentő, mert olyan messze van tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. Csak azt nem értem, hogy miért nem szabadulunk egymástól, annyira unom már ezt a se veled, se nélküled játszmát.

Múlt héten találkoztunk és le is feküdtünk egymással, ezért én még nem érzem úgy, hogy újra együtt lennénk, ő éjszakákat virraszt és nappal alszik, a fájdalmára vedel, nem iszik, a munka és a felelősségvállalás messze áll tőle, édes a mosolya és tudunk együtt nevetni, külsőre mindene megvan, amire vágyom, de számomra ez már nem elég, még ha megannyira is pillangók repkednek a gyomomban a homlokpuszijától és széles mosoly telepedik az arcomra, ha csodálatosnak nevez, viszont marha mód elegem van abból, hogy én legyek a felelőse mindennek, míg ő a labdáját kergeti szüntelenül.

Férfire vágyom, olyan igazira, akinek rendben van a karrierje és az egója is, olyan nagyon nagyon igazira. Aki tudja, mit akar, főleg, hogy csak engem akar és milliárnyi közös élménnyel tegyük gazdagabbá egymás életét, pontosan erre vágyom, utazásokra, kirándulásokra, beszélgetésekre, piknikre és féktelen szeretkezésekre. A 40esemre elbuktam a nagy romantikát, nem csak a 30asomra, valahogy ez így alakult, a múltkor epésen azon filozofáltam, minél öregebbek vagyunk, annál könnyebb lesz az életre szóló társat megtalálni, mert hát egyre kevesebb van hátra az életből.

Lovaggal beszélgetek, teljesen azonos a meglátásunk, mint férfi, egy cseppnyit sem vonz, vörös, vékony, de annyira jól esik, hogy megért, épít és vele annyira őszinte lehetek. 

Azt mondta hamarosan az álmaim valóra válnak, beutazom a szerelmemmel a fél világot, sokat túrázunk és élvezzük az életet és egymást, mellesleg ezt mondják az angyalkártyák is és én hiszek benne, mert valamiben hinni kell.