Tegnap voltunk ugrálóvárazni... Banditával ott ültünk egymás mellett potom két és fél órát egy szó nélkül... Fura, hogy nincs témánk, de mivel nem beszélgettünk, volt időm elmélkedni...

Körülnéztem, kisvárosi szinten sok mindenkit ismerek... de még ismerősnek sem hívnám őket, a legtöbbjükkel már köszönő viszonyban sem vagyok... A házasságom alatt begyűjtött "barátokat" leépítettem... egyik sem volt igazi barát, miután a hátam mögött leanyáztak... nem is zavart, soha nem érdekelt mások véleménye, de még mindig úgy gondolom, csak azokkal tartom a kapcsolatot, akikkel érdemes és hát velük nem volt az...

No mindegy, csak azon elmélkedtem, hogy mi tart itt a városban... A bébiszitterek... Nővéremmel jól kijövünk és könnyedén megosztjuk a gyerekfelügyeletet, szomszéd asszony egy kincs és tetszik, nem tetszik, ha kell, anyámra is lehet számítani... no meg hugira és pasijáékra... nem kicsit egyszerűbb így az élet...

de mit tart itt ENGEM? Személy szerint az ég adta világon semmi... azon elmélkedtem, csak azt az időszakot kell kibekkelni, míg a gyerkőcöknek felügyeletre van szükségük, tehát uszkve 4 év, addigra kiscsajom is betölti a 10-et és egyedül is elvan otthon egy-két órát...

Banditával nem vitattam meg, ki tudja, hol lesz 4 év múlva... én már nem tervezek hosszú távon... pokolian mérgesít, hogy a bulizást a haverjaival elénk helyezte... akkor mit tervezzek vele?

Aztán meg ma reggel elmélkedtünk és ha a gigantikus projektünk bejön, valszeg én leszek a helyszínre menesztve, többszörös bérért, cégautóért, stb... akkor viszont a sulimnak átmenetileg lőttek, de óriási tudást halmozhatok fel, többet, mint valaha egy iskolában szerezhetnék... és fogalmam sincs, mit szeretnék, elfogadni vagy megfutamodni, nem azért, mert félek, hanem, mert másfél évig karrierista lennék és nem anya, megint egyszer és nem tudom, hogy megéri-e...

vagy inkább lépjek, végezzem el a sulit és menjünk 2 év múlva Brüsszelbe... minden kezdet nehéz alapon, biztosan nem lenne egyszerű az életünk az elején, de 10 év múlva hálásak volnának gyerkőcök is, hogy kimenekítettem őket ebből a kilátások nélküli országból...

vagy játszak valaha újra családosdit? még egy gyerekkel, karriert a vécén lehúzva?

Isten látja lelkemet, fogalmam sincs...

Még valami, anyám nagy intrikus, manipulatív, stb... de üzent, úgy, hogy ott ültem mellette, mondja szomszéd asszonynak, nem hiszi el, mennyire gondolkodás- és cselekvésképtelen, mindez azóta van, mióta agyvérzése volt... Azt sem tudom, nem-e azóta ennyire fúria, talán nem tudja elfogadni, hogy nem zakatol már úgy az agya, mint előtte és nem-e a tehetetlen düh üt ki rajta... beszélnék vele, de nem lehet... amint nyit az ember, nem csak én, bárki, ő egyből betámad... Sajnálom, hogy ez lett belőle és a viszonyából a családja irányába...

Bandita meg, most jó így, ahogy van... nem, nem jó, de most nem zavar, nincs se erőm, se kedvem vitázni, harcolni... legyen béke és nyugalom, ha ehhez az kell, hogy ne beszéljünk, akkor csendben maradok... ő nem foglalkozik az én problémáimmal, már én is leszoktam róla, hogy az övével foglalkozzak... tegnap majdnem sütöttem neki sütit, mire hazaér, azt homlokon vágtam magam, noooormális?? ő választotta a hosszú hétvégén a haverjaival történő bulizást helyettünk... nincs miért sütnöm neki... nem is tettem, nem borultunk össze, mikor hazajött és ő is a fészbukot részesítette előnybe, ahelyett, hogy velem beszélgetett volna...

Jól vagyok, most épp sem az eufória, sem a letargia nem környékez, de ez változhat, bármely pillanatban...