Tegnap beszélgettünk tesómmal, mennyire elszürkültem annó a férjem mellett, pedig nem volt féltékenykedő típus... először is, az ő öltözködési stílusát néhány alkalmas ruhavásárlással még az őskorban megváltoztattam :)) ugyanez történt legutóbbi exemmel is, 2 hét után újítottam a ruhatárát és fess pasit csináltam, a béna ruhatárából... És valóban, a férjem mellett nem öltöztem ki olyan szinten, talán védelmi reakció, nehogy kísértésbe essek... Aztán az idióta röviddel a szülés után kezdett el szekálódni, miért nem hordok újra topokat... talán mert hülyén áll a kinyúlt bőrömnél és a súlyfeleslegemmel... Egy idő után viszont, ahogy peregtek le a kilók a bébik után, úgy kezdtem el újra adni magamra, lightosan, mert a gyógyszerei szinte minden pénzemet elvitték, de mégis... Majd kirúgtam és temérdek pénzem megmaradt, hogy nem kellett már százezreket gyógyszerre költenem... és rájöttem, hogy jó, ÉN is ember vagyok... ebben Szerető sokat segített, hogy valaki újra nőnek néz...

Tesóméknál fordítva működött, teljesen más alkat, mint én, alacsony, törékeny, gebe :) Mikor megismerkedett a férjével, volt egy általános öltözködési stílusa, nagyon szolíd volt... Aztán a már férje mindig azzal jött, hogy öltözhetne dögösebben, járhatna szoliba, stb... és elkezdett dögösebben öltözni, mondjuk a szolárium nem az esete, de nagyon csinos asszony lett belőle, ennek a hátulütője, hogy a dögös asszonykára viszont féltékeny az ura...

Tényleg van valamilyen szintű hasonulás a dolgokban... a harisnya mániám talán az esküvőnkkor alakult ki... édesanyámtól kaptam egy gyönyörű fűzőt és egy combfixet a ruhámhoz... de a férjem soha nem volt féltékeny és mikor küszködtem a tükörrel és a mérleggel, jó érzés volt, némi nőiességet csempészni nem túl vonzó külsőmre... mikor pedig már a tükörből egy önmagával elégedett nő nézett vissza, aki után megfordulnak az utcán is, szükségem volt valamire, amit otthon nem kaptam meg... Hogy NŐ legyek... így magamnak lettem azt, a tartók, a harisnyák, a kiegészítők, melyekről csak én tudtam, nőnek hagyták érezni azt, aki nem volt az...

A férjem szimpla házi cselédnek nézett, ő volt a 3. gyerek, de a depressziós, aki már rég nem ölelt, nem mondta, hogy de csodás vagyok, csak fröcskölte a saját frusztrációjából adódó vitriolt... Konkurrencia harcot űzött a gyerekekkel, mert velük foglalkozok, vele nem... Szexről már rég nem volt szó, néha feküdtem az ágyon, bámultam a plafont és arra gondoltam, hogy ennyi volt? Mármint az élet? Huszonévesen nem járhat több, csak egy szikrányi boldogság? Nem, nem a szex, ha valakivel egy évtizeden át már összekötötted az életed, akkor csak azért, mert a szex szóba sem jöhet, nem hagyod el, nem csalod meg, beletörődsz... A próbálkozások viszont óriási frusztrációval jártak, míg még próbáltuk, ha csinálhatsz mindent, mégsem történik semmi...

A horror a második Csibém születése után néhány héttel kezdődött, addig ugyan viharos, de jó viszonyunk volt, nyáron indult, kis hőemelkedéskor már nem bírt kikelni az ágyból, folyamatosan hívni kellett az ügyeletest, aki méltatlankodva kijött, algopyrint adott és kész... A harmadik ilyen akciónál, bevonszoltam az ügyeletre, ahol már szívritmuszavara is volt az enyhe láztól, kapott szívgyógyszert is... Ezután ideggyógyásztai kivizsgálás következett, a diganózis, sm... megint egy új mániám, orvosokat meghazudtoló képzés via internet... mindent elolvastam, amit találtam róla... minél több információt kaptam, annál kuszább lett számomra a történet... Az orvosok letudták annyival, hogy fogalmuk sincs, mi vár ránk, nincs tipikus lefolyása a betegségnek... A következő alkalomnál egy durva összegabalyodás indult, gyerekek anyuéknál voltak, mi pedig, még ha kicsit beteg is volt, kihasználtuk az alkalmat... aminek az eredménye az lett, hogy a délutánt a megeröltetéstől sugárban hányással töltötte, én pedig tehetetlenül fogtam a fejét, mostam az ágyat... természetesen a helyzet egyre rosszabb lett... folyamatosan romlott az állapota... felkerestem minden lehetséges orvost, szakértőt... ő pedig hagyta, én pedig az éjszakáimat olvasással töltöttem és kutatással, én nem törődtem bele, rajta pedig urrá lett az elkeseredés... utált mindenkit, a gyerekeket, engem, a családot, a barátokat, mert őőőő beteg... infúziók, kezelések, kivizsgálások, 1 napi javulás lett az eredménye... külföldi természetgyógyászt kerestem, ekkor már 3 éve ment a huza - vona... titkon arról álmodoztam, milyen jó lenne kéz a kézben sétálgatni és célul tűztem ki, hogy fogunk mi még... Addigra az ő napjai abból álltak, hogy nem csinált semmit, ült és nézett ki bambán a fejéből... Én pedig reggel oviba vittem a gyereket, aztán meló vagy épp orvos, akkor jött a lusta vagy, hogy főzz... mindig csak a gépet vered... délután mentem a gyerekekért és menekítettem ki őket otthonról, mert nem lehetett az otthoni légkört elviselni... este fürdetés, altatás és újra munka, míg össze nem estem...

Mértéktelenül fáradt voltam, cipeltem az emeltre a gyerekeket, a vásárlást, szerveztem a napjaimat, míg nem csinált semmit, csak süllyedt el az önsajnálatába... Nem akart már semmit, sem engem, sem a gyerekeket, csak szenvedni, amit egyre jobban élvezett és a gyógyulási szándéka is egyre csökkent... Én pedig szenvedtem a szeretetlenségtől, hogy bocsánatot kell kérnem, hogy szeretem az életet, hogy egészséges vagyok, hogy szeretem a gyerekeinket... Építkezésbe kezdtünk a fizikai gyengülése miatt, nem bírta már az emeletet, elköltöztünk anyuékhoz... és megjött a törés, eljött az idő, amikor már nem bírtam tovább, hiányzott az ölelés, az összetartozás, a béke és léptem.

De a határtalan horror sosem fog véget érni, mindig az életem része lesz, hiába akarom kizárni, nem megy, mert őt hozzám rendelte a sors és mindig ott kell lennem neki, hogy nyugodtan tekinthessek a gyerekek szemébe...