Azt kell mondanom, az elé állítottam Banditát... nem látom, hogy közeledne az álláspontunk...
Tény, hogy szorgosan dolgozik a ház csinosításán, az is tény, hogy hozza-viszi a gyereket, ha kell...
Este bementem hozzá a hálóba, hogy beszélgessünk kicsit kettesben. Idegesítette, hogy "lovagolok" a reggelen... nem érti, hogy miért fújom ennyire fel... kicsit félek, hogy megszakadt bennem valami, ami nem jóvá tehető... na, majd meglátjuk, hogy halványulnak-e a sérelmeim...
Mondtam neki, hogy nagyon elegem van az ő melankólikus, folyton szar hangulatából és fáradtságából. Tényleg ér az Exem miatt annyi szar, hogy nem ilyen otthonra vágyom. Mondtam neki azt is, hogy furának tartom, hogy a cinikus vicceire folyton van energiája, arra, hogy kedves legyen velem/velünk, ahhoz fáradt. Sajnos döbbenetes dolgokat mondott, nem ezt vártam volna, úgyhogy rideg maradtam, nem érintett meg...
Folyton ordítok, azzal érvelt, ami még csak nem is igaz. Folyton kupleráj van, na, ez sem igaz... Ez az a mókuskerékharc a vissza-visszatérő érvelésével, ami még csak meghatni sem tud...
Mondta, hogy ő nem ért a gyerekneveléshez és bevallja az őszintét, nem is akar. Mondtam neki, akár hiszi, akár nem, olyan nem létezik, hogy szülő képző, itt él velünk, több, mint egy éve... semmivel nem értek jobban a gyerekneveléshez, mint ő... a fáradtságot sem veszi, hogy besegítsen, az én gyerekeim, csináljak velük, amit akarok... valóban? rendben. Az illúzióm, hogy mi valaha egy egység, egy család leszünk, szertefoszlott, a vágyam, hogy esetleg közös gyerek, jelenleg taszít, ennél nagyobb ostobaságot már elképzelni sem tudok.
Mondta, hogy már jól érzi magát itt már, csak annyit mondtam, hogy jól palástolja, mert én csak annyit veszek belőle észre, hogy lelécel a haverjához és kész.
Nem beszélünk, kerüljük egymást azóta is. Nincs bennem vágy, hogy bújjak, hogy öleljen, valahogy közömbös. Én nem csináltam belőle gondot, hogy jött a családja, be kell vallani, sógornőmmel lassacskán barátnős viszonyba kerülünk.
Én nem vagyok már többre képes, nem tudok többet adni, mint mindenemet, úgy tűnik, neki ez kevés. Felajánlottam, hogy havi egy hétvégére menjen haza a haverjaihoz. Az sem inspirálja. Ő engem szeret. Aha. Ebből áll a világ? Ebből az egy szócskából, amelynek halovány érzését sem érzem át? Nem kedvesem, nem abból áll, hogy ezt mondod, hanem a viselkedésből, a szeretetből, amivel próbálsz mindent adni és mindent megtenni, hogy a másikat boldoggá tedd... ezt én mindeddig töretlenül megtettem.
És most? Fogalmam sincs az információkkal mit kezdjek, mit is tudnék kezdeni? Másfél év után azt értük el, hogy a gyerekek, a háztartás az enyém, övé a kert és a ház körüli munka, amúgy meg mint két idegen esténként egymás mellett gépezünk, majd egymásnak hátat fordítva térünk nyugovóra? Néha tényleg elgondolkodom, hogy bennem van a hiba... Túl sok tündérmesén nőttem fel és tényleg túl nagy elvárás várni valakire, aki szeret, örül, ha láthat és boldog akar lenni a nem egyszerű életemben?
Lelkileg csúnyán összetörtem. Hogy jóvá tudja-e tenni, az még a jövő zenéje. Még nagyobb kérdőjel, hogy vajon felfogta-e, hogy mennyire bántott és jóvá akarja-e tenni...
Meglátjuk, lehet, hogy ez a karmám, hogy mellettem ember nem válhat boldoggá, a sorsom... De küzdő típus vagyok és talán egyszer, öreg, legyengült testtel megérhetem azt, hogy valakit az tesz boldoggá, ha ráncos, remegő kezem feléje nyújtom. Nekem ez számít, se pénz, se rang, se cím. Csak az, hogy fontos legyek.
