jé, így hívták tiniként a barátnőmet, aki kivetette magát a vonat elé...
ott tartok, hogy hiába játszok agyhalottat, az agyam csak kattog-kattog-kattog, reszketek, a kimerültségtől és a kilátástalanságtól... a szemem könnybe lábad és minden fennmaradó erőmmel küzdök a sírás ellen... és milliószor lepörög a szemem előtt a levél, amelyet a gyerekeimnek írnék, ha megtenném, amire a legjobban vágyom...
Este dolgozni szerettem volna, mert hogy muszáj... de elaludtam, a gépet megfogni nem volt erőm már 10 órakor, fél 8-kor, mint aki hetek óta nem aludt, úgy keltem... mély karikásak a szemeim és csak reszketek, mint a nyárfa levele...
mondja Pótapa, de hát nyuszika, mindig ezt mondod és mindig megoldod valahogy és mindig megy tovább és egyszer csak vége lesz... de ha már minden erőmet felemésztette a sorstalanság, ha már nincs erőm küzdeni, akkor mi van??
bármilyen kínok között halnék meg, boldog lennék, mert vége lenne, végre látnám a végét... nem a végtelenségig kitartó kínzást élném át, tudnám, hogy egyszer csak véget ér...
jelentem, nem bírom tovább...
