A hétvégénk egész jól alakult, egészen vasárnapig. Aztán minden másképp alakult.
Irritál, ahogy istenítik a tesója gyerekét, de még jobban, ahogy az enyémeket utasítgatják. Még mindig én vagyok az anyjuk, ha én megbeszélek velük valamit, másnak nem kellene belekaffognia, én sem teszem más gyerekével.
Este beszéltem vagyokkal, innen is köszi :) és rájöttem, mi bánt talán a legjobban. Én tényleg neki akartam jót, azért vettem magamra a 7 fokos házat, nem mentem suliba szombaton, hogy neki jó legyen, hogy együtt lehessen a tesójával és az otthonába legyen...
Eggyel viszont nem számoltam, hogy ha otthon van, a családjával, akkor nem mi vagyunk a családja. Erre álmomban nem gondoltam volna... Tesója olyan, amilyen, az nem túlzottan hat meg, az viszont már annál inkább, hogy az unokaöccse irányában elfogult és az enyémeket, alattomos módon pont akkor, amikor nem vagyok a közelben, bár nem értem, ha nem vagyok ott, miért hiszik, hogy nem hallom, mit művelnek, akkor osztják ki.
Délután kifakadtam, Bandita lerázott, hogy őt ez az egész nem érdekli, igazán megérthetném, hogy elfogult a csodagyerekkel szemben és nem hajlandó műbalhézni.
Én meg a rózsaszín felhőkből hullottam alá, mi nem vagyunk egy család és talán sosem leszünk. Ők nem szeretik a fiamat kollektíve...
Próbáltam beszélni Banditával, hogy azért ez nekem mekkora pofon volt, ő viszont meg sem hallott, nem érdekli, szar napunk volt és ne ragozzuk már túl.
Én viszont így nem vagyok hajlandó olyan emberekkel szilveszterezni, akik nem szeretnek minket és nem sajnálom, én tényleg boldogan mentem, jót akartam, de ha nem, hát nem...
Ő mehet, ha akar, én nem asszisztálok ehhez, érezzék jól magukat az ő családjukban, mi nem tartozunk hozzá és nem tartozunk oda.
Naív módon hittem, hogy mi vagyunk egy család, este sem hallgattam mást, mint hogy milyen kuplerájosak a gyerekeim és ő nem bírja, be sem lehet senkit engedni a lakásba - mellesleg egy játék nem volt elöl, összepakoltak pénteken is, mikor elmentünk és vasárnap sem pakoltak szét. Szerencsétlen csöppségek így is mindent megtesznek, ami erejükből telik, hogy megfeleljenek, de észre sem veszi, nem hogy örülne neki...
Kicsit úgy érzem, naív voltam, megint szavaknak hittem és nem tetteknek, idénre adtam neki haladékot, ha januárra nem változik a helyzet, befejezem vele is és mindenki mással, mi hárman összetartozunk és ha a fene fenét eszik, mi hárman mindig ott leszünk egymásnak, én már mást nem akarok az életben, csak minél szebbé varázsolni a gyerekeim életét, nem kell már, hogy szeressenek, őket szeressék, nekem elegem van.
Este teregetés közben jutott eszembe a kiscsajom panasza, hogy az ovó néni azt mondta, Bandita nem az apád, csak anyád pasija... én naív pedig meg voltam győződve róla, hogy ez nem így van. Pedig de...
Tegnap óta nem beszélünk, ő nem hallgat meg, én meg nem tudok úgy tenni, mintha szimplán csak szar napunk lett volna...
Anya vagyok és a legeslegjobb akarok lenni az egész világon, ha már apát nem tudok felmutatni. Pasit meg találhatok bármikor magamnak, őket akarom boldoggá tenni, én ráérek 15 év múlva is pasit keresni - találni, nekik most van szükségük jó anyára, a legjobbra, nagyon sérülékenyek és nem akarok nekik már több rosszat, annyi érte már őket és annyira nem érdemlik meg.