Pihis, nyugodt napom van, meglátogattam meleg barátomat, most pedig könyvvel bújok ágyba...
Hzizi-től - igaz apa ;) - sokat gondolkodom a saját nagypapámon. Imádtam, ő a férfi ideálom, a tökéletes ember - holott felnőtt fejjel már tudom, hogy voltak dolgok, amikben nem volt az. De őmiattam lettem az, aki lettem. Ugyan lassan 8 éve meghalt, de még mindig megsiratom néha, mikor egyedül vagyok, hiszem, hogy az iránta érzett szeretetem nem fog 50 év múlva sem elfakulni...
Sok mindenben furcsa vagyok, talán ez sem szokványos, még régen élt, még kis takonypóc voltam, volt egy szám, amelynél már készültem rá, hogy lesz sajnos idő, amit nélküle kell élnem és ez a szám, holott én soha nem tettem olyanokat, mint a fiú a számban - de az érzéseket, amiket érzek iránta annyira visszaadja... Ez az én kis emlékezésem, bekapcsolom a számot és a sok jóra gondolok, a sok szeretetre, amit tőle kaptam... Nagyon hiányzol!
Jámbor és nagyon dolgos ember volt, vékony, magas ember, Elvis-es hátrafésült hajjal, nagyon jóképű.
Sváb családból származom, nagyszüleim nem túlzottan beszélnek/tek magyarul, drága mama nehéz perszóna, nagypapám viszont viselte minden bónáját. Még mielőtt megszülettem volt az első szívinfraktusa, hit a kommunista elvekben, nem tagadta meg haláláig, dolgozott, amíg bírt, mint utóbb az első munkahelyemen kiderült, elismert szakember volt, büszke voltam rá, mikor a nyugdíjba készülő nénike mesélt róla, milyen okos ember az én nagypapám, még szabadalmaztatták a találmányát is, melyért mások aratták le a babérokat, mert neki nem a dícsőség és a kapzsiság volt lényeges, a gyár érdekét tartotta szem előtt...
Nem is érdekes, az egyetlen akcentus nélküli magyar mondata is káromkodás volt, mikor én megszülettem, már rokkant nyugdíjas volt, mikor óvodás voltam, mindig odasúgta a fülembe, ugye, fáj a hasad, lázas vagy és cinkos tekintettel néztünk egymásra, majd előadtam a hattyúk halálát és máris maradhattam vele... mikor fájt a fülem, órákon keresztül ringatott a karjaiban. Ahogy cseperedtem sem romlott a viszonyunk, érte bármit megtettem volna. Bármit megtehettem, bármikor összeveszhettem a fél világgal, ő soha nem becsmérelt, csak átölelt és csitított. Mikor szakközépben becsatlakoztam és be kellett hozni 5 évnyi nyelvtudást, borsos áru nyelvtanárhoz kellett mennem, hogy ne kelljen osztályt ismételnem, elment kertésznek, hogy finanszírozni tudja és az egyéb költséget, amelyekkel a tesómmal az oktatásunk került, mindenki tudta, csak értünk teszi. Mikor nem mertem menni a buszra, a kóbor kutyáktól félve, hajnalban felkelt és elkísért, minden áldott nap. Ő mindig tevékenykedett valamin, csak ebéd után feküdt le az újságjával egy órácskára.
Aztán nekiálltam dolgozni, tudtam, szív- és cukorbeteg, nagyon vigyázott magára, de a szívinfarktus lassú halál... Akárhányszor találkoztunk, mindig úgy öleltem meg, mintha utoljára történne, boldog voltam, hisz megérte az esküvőmet, készült nagyszüleimről közös fénykép, boldog voltam, van róla emlékem, én készítettem, még akkor is az járt a fejemben, meg kell őt örökítenem, hogy félek, hogy elveszítem. Míg élt, büszke volt rám, nagyon. Most is az lenne, ő lett volna az egyetlen, aki megértette volna, mit miért tettem... de tudom, ő vigyáz rám és figyel fentről.
A férjem rettegett a pillanattól, amely el is jött... és ő az utolsó pillanatig önzetlen volt, tesómék esküvője előtt néhány hónappal halt meg. Az utolsó mondatai voltak, remélem még megérem ezt a esküvőt, nem szeretnék gondot okozni a gyerekeknek...
Összevesztem a mamámmal 3 hónappal nagypapám halála előtt, igazságtalan volt, nagyon, a papát bántotta, én pedig dacos voltam és nem mentem feléjük, pedig előtte sokat voltam náluk és mindenben segítettem őket, amiben csak lehetett... Jött az utolsó ebéd, karácsony volt, ott voltunk náluk mindannyian, ünnepi ebéd, láttam, hogy torzul az arca, aggódtam, mi van vele, mondta mosolyogva, semmi... aznap megint hosszan öleltem, mintha utoljára... 2 nappal később álmomban riasztott a telefon, anyám volt, öregapád meghalt, fél órája, infarktust kapott... azóta még jobban utálom a karácsonyt.
Azóta kicsit visszakaptam, a kisfiam kicsit hasonlít rá és ugyanolyan önzetlenséggel fordul felém és a világ felé, mint a papám tette.
Évekig nem tudtam hallgatni a számot, azóta csitult a fájdalom, néha-néha, mikor kiélvezhetem az egyedüllétet, bekapcsolom és némán pityeregve emlékezek vissza rá, mert akit tiszta szívedből szeretsz, sohasem feleded, a gondolataidban örökké él.
Dalszöveg:
Minden vita alkalmával anyámmal az első utam hozzád vezetett,
azt mondtad, egyedül van, meg kell értenem,
minden elmúlik, gyere, igyál egy sört,
úgy gondoltad, az egész élet abból áll,
elveszünk és sokkal többet adunk.
Amire fel a szekrényedből éjszaka
azt a pár ezer schillinget elloptam,
hogy a diszkóban elverhessem,
pár napra rá rákérdeztél nálam,
tagadtam, hisztérikusan bőgtem,
szomorúan néztél, akkor csak sírtam,
csak annyit mondtál, gyere, hagyjuk
a pénz nem lehet anolyan fontos
Mikor a háborúról meséltél, ahogy
szemtől szemben álltál az oroszokkal
kölcsönösen cigivel kínáltátok egymást,
úgy be voltál szarva, hogy remegett a kezed a ravaszon,
vagy a feleséged, aki egész nap telesírta a füleidet
csak annyit mondtál, szeretem, nem kell mindent hallanom, amit mond
Nagyapa, nem tudnál lejönni egy gyors kávéra
Nagyapa, annyi mindent mondanék neked, amit még csak most értettem meg
Nagyapa, te voltál az első barátom és ezt soha nem felejtem el neked
Nagyapa
Nem voltál felsőbbrendű és sosem tettél úgy
éppen ezért volt ott valahogy egy erő
és azáltal, ahogy élted az életed,
lett fogalmam arról, hogyan lehet talán megbírkózni vele
az alapelved volt, először gondolkodj,
legyen véleményed, higyjél benne
sohasem erőszak, mindent megbeszélni
de soha sem félni, senkitől.
Nagyapa, nem tudnál lejönni egy gyors kávéra
Nagyapa, annyi mindent mondanék neked, amit még csak most értettem meg
Nagyapa, te voltál az első barátom és ezt soha nem felejtem el neked
Nagyapa
