Épp ezen gondolkodtam, mikor Kollegina pityeregni kezdett a Szeretője miatt...

Sok életközösséggel találkoztam már életemben. Először a szüleimmel éltem, nyaranta és hétvégente a nagyszülőknél. Majd tesómmal albérletbe költöztem, ahová hozzácsapódott az akkor még nem férjem. Aztán elköltözött a tesóm és a még nem, aztán már férjemmel éldegéltem békésen és boldogan, kényelmesen, néhány évig gyerektelenül, majd gyerekesen. Azóta laktam már szingliként egyedül gyerkőcökkel és most újra a szülőkkel...

Kicsit megint elmélkedtem a gallyra ment házasságomon. Életek összefonódásain és szétválásokon.

Tizen-huszonévesen, aki akar, még próbálkozhat, sem az élet, sem a körülmények nem nehezítik meg a partner váltást.

Mostanában egyre nagyobb a tendencia, hogy az egyedüllétet preferálják az emberek. Egyrészt ez jó dolog, hisz egyedül lenni sokkal jobb, mint rossz kapcsolatban. Másrészt az én személyes véleményem, hogy a tolerancia és a kompromisszumok vállalása egyre ritkább.

Most ugye csak jelen helyzetről tudok beszámolni, tehát a 30-40 év közötti pasikról.

Adott volt Szerető, aki néhány éve költözött el a szüleitől, gyereket sajátot sem vállal és ragaszkodik a szokásaihoz. Nem hinném, hogy valaha, valakivel együtt tudna élni, hiányzik a tolerancia...

Adott Telefonos, tesójáékkal él, gyerektelen, elméletben vágyna családra, normális kapcsolata még sosem volt, szimpla szeretői viszonyokban élt az éj leple alatt, átalakulóban van, de annyi tehetetlenségi elmélettel túráztatja magát, hogy kétlem, hogy lesz valaha partnerkapcsolata.

Adott Kolléga, egyedül él, a szülein kívül nem élt még senkivel, a karrierben éli ki magát, ő is csak elméletben vágyik családra, kétlem, hogy valaha lesz neki, képtelen rá és hiányzik belőle is a tolerancia, ragaszkodott a megszokott nyugalmas életéhez.

Adott legutóbbi Exem, nos, ő anyagilag padlóra küldte magát, csinált 3 gyereket, majd asszony összeszűrte a levet egy pasival. Komplexusokkal küzd, társat vagy adóstársat keres, de megrögzött kapcsolati sémájához ragaszkodna, kvázi a házasságát vinné tovább...

Valahol nem látom, merre tart a világ, nyugodt vagyok mostanában és nem is hiányzik senki. Ez eddig is evidens volt, hogy tizen-huszonévesen sokkal egyszerűbb társat vállalni, nincsen még kialakult életritmus vagy könnyebben összeegyeztethető, mint az idő múlásával. Persze, tekintsünk a jövőbe, ne a múltba nézzünk, de mégiscsak a múltból lettünk, pont olyanok, amilyenek eleve vagyunk.

Kicsit félek, mert jól vagyok most egyedül és az idő múlásával lehet, hogy az első sztereotípiába esek bele, jobb egyedül, mint mással... egyre kevésbé tudok idomulni, egyre jobban ragaszkodom az életvitelemhez és egyre kisebb az esély, hogy ebbe bele tudok integrálni bárkit is...