Díva naíva - a furcsa nő tökéletlenségei

Nem számítottam másra, tudtam, hogy soha nem fogom megérteni, most már elfogadom, nem tudom mi van a dolgok hátterében, de tudom, úgy ahogy a legutóbbi pasim sosem fogja megtudni a valós okát a szakításunknak, úgy maga sem fogja soha közölni velem, de nem számít, mert ugyan fáj, még kitölti a gondolataimat, de el kell múlnia és megnyugtató, ugyan többé nem hallhatom és nem érinthetem, de ezáltal nem is bánthat, soha többé nem kell kevesebbnek éreznem magam, nem lesz ember többé, aki az sugallja, nem vagyok elég jó, nem kellek eléggé, hogy jöhet bárki, csak én nem jöhetek szóba.

Azt sajnálom, hogy kiadtam magam, hagytam, hogy megtörténjen, bánom, hogy megismertem, mert sok mindent lerombolt és tönkretett bennem, többé már nem leszek a régi, dehát legalább maga okult belőle, fél siker.

A bízva szeress érzés örökre megmarad bennem, ez alapköve a jellememnek, de a szeretve bízz meghalt, úgy ahogy a holtomiglag érzését kiölte a férjem, maga kiölte a bizalmat. Ennek csupán az lehet a tanulsága, jobb bele sem kezdeni, mert csak kevesebb leszek tőlük, több semmiképp.

Most pedig befejeztem, nem kell sajnálom email, nem kell semmi, érdemi magyarázatot sosem fog adni, a fejemben folyamatosan az kering, semmi más, ha ilyen álszent mindenkivel, aki körülveszi, valaha körülvette, jobb, ha beletörődök, velem sem volt őszinte.

Nem okolom magát, magamat okolhatom ostobaságomért, naivitásomért, nincs emberi jóság, minden ember önző, azt teszi, ami önmagának jó, tekintet nélkül a másikra, míg önzetlenséget várok, folyamatosan csalódni fogok, nincs béke szigete és nincs is burok, nincs romantikus filmes happy end, a szomorú valóság, az emberek szimplán használják egymást, amíg kell, a fogyasztói társadalom erre bíztat, ne elégedj meg eggyel, ne elégedj meg elavulttal, mindig van másik lehetőség, használj többet, ez lett a jellempélda, erről szól mindenki élete, ebbe én nem tudok és nem is akarok beilleszkedni, ebből én nem kérek.

Egyet várok az élettől, semmi többet, nyugalmat, békét, ezt pedig, tetszik nem tetszik egyedül fogom tudni csak megvalósítani, amint belép egy 4. személy az életünkbe, felborul minden, lelkileg elég instabil vagyok, nem kell több rossz, mint ami alapjáraton van, ha pedig rendeztem az életem, már nem kell senki. A ribancot megöltem, nem kell testiség, nem akarom, hogy érintsenek, az egyetlen dolog, amire szükségem van, a csodálat, tudom, hogy gyönyörű vagyok, elég végigsétálnom az utcán és megkapom.

Magánál hittem a burokban, de kizárt, kilökött, érthetetlenül, de megtörtént, boldogok a lelki szegények. Gyűlölöm a sorsot, hogy értelemmel látott el.

Mondja meg Balázsnak, örökre a szívemben lesz, mondja meg valós önmagának, gyűlölöm, amiért megölte. 
 

 Hát igen, ismét, ezúttal utoljára jutottunk el odáig, hogy sárba döngöl, porig aláz, azért is választottam eme frappáns tárgyát mondandómnak, elég volt belőle, igen, mániás depresszióssá tett a Maga iránt érzett szerelmem, szárnyaltam, mikor az egekbe emelt, de mindig, újra és újra a mélybe taszított.

Önzését, mint sms-ben jeleztem, már csak a reggeli telefonja bizonyította, az sms időpontját, ha megtekintette volna, tudta volna, mikor feküdtem, azt meg aztán pláne, milyen lelki állapotot idézett elő, hogy munkahelyem van, ahol helyt kell állnom, bármi is történik a magánéletemben és még sorolhatnám, de a saját javait, érdekeit szem előtt tartva mégis amellett döntött, hogy fél 6-kor kiver az ágyból. Maga tényleg nem érti az életet, ha valóban azt gondolta, hogy én ennek örülni fogok, hogy reggel felhív és vitázik velem, nem, mi nem vagyunk már barátok és szeretők sem, nem vágytam rá, hogy reggel felhívjon, este félelemmel és rettegéssel vettem kezembe a telefont, mert kiszolgáltatottá váltam és ezt Maga nem tartotta szem előtt, nem volt tekintettel rá.

Más szerelme is felelősség, én úgy gondolom, volt már néhány viszonzatlan szerelemben részem, sokkal többen, amelyet én nem viszonoztam, de mindig és csakis úgy próbáltam a közeledést hárítani, elutasítani, hogy a másik a lehető legkevésbé se sérüljön, szeretni nem lehet megtanulni, a szerelem nem jön idővel, igen, lehet szerelem nélkül is boldogan élni, 12 évem bizonyítja, ugyan kevésbé voltam toleráns, mint áhitatos szerelemmel, de tudtam, hogy a kezdeti szerelmi vakság nem veszélyezteti a kapcsolatunkat, józan ésszel tudtam végigkövetni a cselekvést, no risk elven.

Talán a férjemmel tönkrement kapcsolatnak is okozója vagyok, bár sok mindent megtettem, de ha szerelemmel szeretem, talán toleránsabb vagyok és bírom a megpróbáltatásokat, de nem voltam soha szerelmes belé, csak imádtam szimplán, amit kaptam tőle, míg kaptam a lelkesedést, a rajongást és a tiszteletet, itt dőlt meg a no risk elvem...

Tudja, sokkal könnyebb lett volna, ha a legutóbbi pasimat megtartom, imádja a gyerekeimet, istenít engem, kényelmes életet biztosított volna, ha van kapcsolati szinten egy kvázi jobb kezem, aki asszisztálja az én életemet, mert sajátja nincs. Ha még őszintébb vagyok, nem magam miatt nem teszem, őmiatta, mert az idő múlásával még jobban bántanám, hisz szívemből szólóan nem akarom és nem is akarom annak kitenni, hogy néhány év múlva, ha rendeződött az életem, kiadjam az útját, pedig megtehetném, úgy ahogy most elrendeztem, hogy ő tűnjön okozónak és hibásnak, hogy magamat igazoljam vagy egyszerűen bejelentsem, elmúlott.

Igen, meg akarok felelni mindenkinek, külső szemlélő számára tökéletesnek akarok tűnni és az is vagyok, valaki, akire fel lehet nézni, én ismerem a hibáimat és megtanultam élni velük, mint tudjuk, az örömszerzés és az önzetlenség a legfőbb bűnöm, de nem fogok rajta változtatni, mert a legfontosabb dolog az ember életében, hogy megismerje önmagát és el is fogadja, addig nem érdemes másokkal kapcsolatot létesíteni. Én ismerem önmagam, őrült nagy változás ment végbe az életemben, önmagamban, az elmúlt egy évben és talán tudom ki vagyok, egy nő, aki kemény, mint a gyémánt, küzd az élettel az utolsó lélegzetvételig, akit elég baj ért már, de mégsem adja fel, másrészt egy nő, aki gyenge akar lenni, nőként kezelve, nem akarok, nem csak gyakorlatban, elméletben sem többé nadrágot hordani, döntéseket hozni, életet menedzselni, másét beosztani vagy rendelkezni felette.

És Maga? Mit tud önmagáról? Gondolom megint úgy gondolja, hogy Maga fair volt, hogy nincs mit felróni magának, hisz próbált ellenállni, megszakítani, dehát maga is lehet gyenge... Ez már nem érdekes, nem számít, nekem nem, ugyanúgy, ahogy az sem, hogy most boldog vagy sem, rosszul érzi magát vagy inkább felszabadultnak.

Ha szavak nem szólnak, tettek igazolnak. Igen, a második jellemhibám a naivitás, az emberi egyszerűségből és jóságból való kiindulás. Az egyszerűség alatt azt értem, ha azt írja egy illuminált nőnek szeptember 4-én "Szeretlek", akkor úgy is gondolja, ha támaszt nyújt az anyának, akinek a kisfiát fájdalom kínozza az anyja által önkéntesen bevállalt műtét miatt és reakció nélkül végignézi, ahogy a szerelmével kiszolgáltatott nő kilép a dimenzióból a  való világába, anélkül, hogy rossz érzést keltene magában, akkor az nem pillanatnyi hóbort a másik szemében, hanem érzelem.

Pillanatnyi hóbortból nem szeretünk aztán mégsem, olyan nincs, akit szeretek, vágyom rá, ha jól vagyok, ha nem, sőt, ha nem, még talán jobban, mint jó állapotban, ez a szerelem, amikor bízok a másikban, hogy nem akar rosszat, hogy velem van és nem ellenem, hogy mellettem áll és nem fog bántani, mert idegen bántása sosem hatolhat olyan mélyre, mint valakié, akit igazán szeretünk, de ezt magának hiába magyarázom, ez a szó hiányzik a szótárából.

Igen, naívan úgy gondoltam, valóban szeret, hisz olyan dolgokat osztott meg velem, amit mással nem, ez talán a szerelem első jele, a bizalom.
A második jele a megértés, a gondjaiddal elfogadlak és melletted állok, ez is megvolt kölcsönösen.
A harmadik a testi egymásra hangoltság, külsőségek elfogadása, erről azt hiszem végképp nem kell beszámolnom.

Igen, mindvégig úgy gondoltam, hogy szeret, a körülmények miatt tiltakozik, nem az érzések hiánya miatt, mert fentebb nevezett dolgok, mind-mind ezt igazolták és hiába kértem, a valós gondolatait sosem nyilatkoztatta ki.

Végső soron pedig bemutatom saját szemszögemből a pénteket:

Nem kértem, hogy hívjon magához, mégis megtette, a testiség miatti utazás elleni tiltakozásomat kinyilvánítottam, hogy amiatt nem megyek, mert szerelemből, szerelmemhez szeretnék menni. Ezt maga egy várommal letudta. Viselkedésmódját nyomonkövetve nem egy boldog, mosolygós férfira számítottam, aki rajongással és örömmel fogad, aki hosszan csókol és vad kefélés helyett az érzéki szeretkezést választja, aki, mint egy normális kapcsolatban ezután beszélget a hét ügyes-bajos dolgairól, aki szorosan ölelve alszik el és amint próbálok távolodni, azonnal kap utánam, nem akar elengedni, aki ugyanúgy ébred, ahogy elaludt és mosolyogva búcsúzik, folytatást ígérve, aki szombaton még szentül meg van győződve, hogy hétfőn újra akarni fog...
Tudja ezt egy naív nő hogy értelmezi? Hogy boldoggá teszi, hogy a lebukás veszélye, amelynek kitette magát azzal, hogy beengedett a realitásában kevésbé fontos, mint a viszonya velem, ez egy olyan lépés, ami más szintre vitte a kapcsolatot, valósággá alakította, bevallom, szentül meg voltam győződve róla, sőt az örök szkeptikus meleg barátom is, hogy igen, ez volt az a lépés, amellyel bizonyította érzéseit, hogy összetartozunk, csak idő kérdése, hogy ezt megvalósítsuk, mindamellé párosult a múlt heti féltékenysége, amelyből azt szűrtem le, azért kritzál a két bepróbált kapcsolat miatt, mert fél, hogy átverem, holott én egyértelműen közöltem, akkor átmenet volt, most pedig, nincs idő és akadály, ami miatt nem tekinteném véglegesnek.
 

Először is szeretném megköszönni, hogy megnyílt és őszintén beszélt velem. Tudom, hogy maga a sorsa sem volt egyszerű, amin gyerekkorától kezdve keresztülment, a klisék és az elvárások, amelyek vagy valósak voltak, vagy csupán magára vetítette őket, de minden esetre, terhelték és beárnyékolták a gyerekkorát, a folyamatos megfelelési kényszer kísérte végig, amely még most is mélyen magában van, folyamatosan azt az életet éli, amit némiképp be tud illeszteni az életébe, amit elvárnak magától, sosem lázadott, szeretne mindenkinek megfelelni, őrület, milyen képmutatásba kényszeríti magát, ahogy meg akar felelni még azoknak az embereknek is, akiket nem is ismer, akik mit sem számítanak magának, talán ezért ragaszkodik foggal-körömmel a dimenzióhoz, mert itt önmaga lehet, büntetlenül, senki nem látja, az éj leple alatt végre lehet az, aki szeretne, senki sem ítélheti el érte.

Miért sugárzik Magáról a boldogság, ha nálam van? Bevallom nem értem, nem bírom felfogni, mi zajlik le Magában, lehet, hogy nem ismerem, előfordulhat, mondtam már, ha rossz napja van és nem vágyik társaságra, a társaságomra, csak jelezze és megpróbálok, amennyire tudok, a háttérbe vonulni, hagyni, hogy elmúljon a hullámvölgye. Nem, fogalmam sincs, hogy álomvilág-e, amit teremtünk, de a boldogsága boldoggá tesz, a szenvedélye pedig megőrít. Csak jó volna megérteni, mit gondol, oly keveset mond, szeretném érteni. Remélem segít

már megint írok, pedig megfogadtam, hogy többé nem teszem, de újra és újra játszódik a jelenet, nem szabadulunk egymástól, nem akarom én sem, ahogy Te sem igazán. Igen, most tegezlek, most így jó, talán először, de a ma este után a meghittség tegeződésre inspirál, ma más stílusban írok, ma nem a keserűség és a megbántottság vagy az egyszerű realitás bemutatásának vágya vezérel ma boldog voltam, már mielőtt beszéltünk is, most is az vagyok.

Elégedettség? A legnagyobb érték, melyre az életünkben szükségünk van, hisz minden szál a végén az elégedettségben fut össze. A szerelem, az egzisztenciális problémák megoldódottsága, a vágyak beteljesedése és minden igazán azt befolyásolja, hogy elégedettek legyünk.

Ma megint nem rideg voltál, előtört a Balázs éned, éreztél és érezni hagytál, imádom, mikor nem a keserűséged által vezérelt érzéketlenséged dominál, mikor belátod, hogy igen, akarsz, most is, később is, imádom, hogy nem akarod tudni, mit hoz a jövő, hogy lehetsz mással, úgy, hogy le kell mondanod rólam, hogy lehetek én is mással és nem akarsz tudomást venni arról, hogy talán nem végleges a viszonyunk.

Imádlak azért, hogy beláttad, hogy megbántottál és bocsánatot kértél, őrült sokat jelentett nekem, nem hittem, hogy idáig még valaha eljutunk, hittem benne, hogy végleges a búcsú, hogy egyszer majd tompul a vágy, ami hozzád vonz vagy talán el is múlik. Nem így lett, nem tompul és nem múlik, mert nem akarom, nem akarok nélküled lenni, nem hogy nem tudom elviselni, dehogy, az ember sok mindent kibír, egyszerűen az akaraterő hiányzik, mellyel lemondhatnék rólad.

Tudjuk mindketten, hogy a viszonyunk megismételhetetlen, furcsa és különleges, igen, magam is úgy gondolom, hogy olyan bizalom alakult ki kettőnk között, ami nem mindennapos, soha nem támadnál hátba, ahogy én sem és azt is tudom, bármilyen furcsának tűnik, hogy többé nem bántasz, mert nem bántani akarsz, csak elbújni, megbújni, végre kitörni abból az életből, ami igazából soha nem tett boldoggá, melyre a kényszer visz rá, hogy úgy éld, azt a szálat fond tovább, melyet oly rég elkezdtél, soha nem volna bátorságod, erőd, felrúgni, megváltoztatni, mert azt az életed, a közös létünk viszont az elégedettséged megteremtője.

Igen, hazudhatunk a világnak, mindenkinek, de hosszútávon önmagunknak nem, hogy mennyire hiányzik, a meghitt szenvedély, teljesen igazad van, ahhoz nagy mértékű bizalom kell, hogy valaki bekötött szemmel vigyen ismeretlen helye, hogy a számba élvezzen vagy épp felpofozzon, nem viccből nem volt előtted ilyenre példa, egyikre sem, soha, ahogy életedben nem nyíltál még meg ennyire soha, senkinek, ahogy nem tudattad titkos vágyaid, ahogy a szemérmességed vagy inkább a gátlásosságod nem hagyta, hogy eláruld féltve őrzött titkaid, hogy mennyire szeretnéd azt ami közöttünk van, ahogy van.

Naívan flörtöltem bele a nagyvilágba, a realitásban és a virtualitásban egyaránt, de nem megy, próbáltam, randiztam, utáltam, hisz nem azt adja, amit te, nem olyan, mint te és nem olyan, mint veled, tanítsak? Nem, ahogy Téged sem kellett, vagy valaki ilyen, vagy nem, ez nem tanítható, igen, nagyon jól tudom, felismerem, milyet szeretnék, na de ha nem létezik, ha egyedi és megismételhetetlen vagy, mi bajom eshet, mi történhet? Egyedül maradok, dehogy, nem vagyok egyedül, most is itt vagy nekem, jobban, mint bárkinek, jobban, mint bárkivel, nem az a lényeg, hogy egymás mellett ébredünk-e vagy sem, hisz mi együtt élünk, éltünk, tetszik, nem tetszik, ez így történt.

Bevallom, belefáradtam a küzdelembe, hisz értelmetlen küzdeni az ellen, aminek nem tudunk ellenállni, nem, nem akarok szabadulni a drogomtól, soha nem tett még senki ennyire boldoggá, természetesen ebbe még a virtualitásban is beletartozik, akit nagyon boldoggá tesznek, az néha nagyon boldogtalan, ezt is be kell tudni látni, hisz a mi kapcsolatunk a tökéletes elégedettséget nem tudja nyújtani, most és még nagyon sokáig nem, hogy a sors miért így alakította az életünket, miért így kell leélnünk, talán sosem tudjuk meg, talán idővel igen, de ez mind nem lényeg, nem érdekel, miért történt, eljött az ideje, hogy belássuk, hogy ez szimplán jó és nem kell túlmagyarázni.

Én tudom, hogy a Balázsság a neked való, az vagy Te, néha a csalódások sorozata keserűséget eredményez, de nem arra vágysz, hogy érzéketlenségben tengesd az életed, csupán a rosszat akarod inkább érzéketlenséggel palástolni, nem akarsz megtörni, összetörni, tudom mennyire vágysz a meghittségre, a szeretetre, a tökéletességre és megértem, hogy néha nehéz elviselni, bástyák mögé kell vonulni, hogy megóvd magad.

Igen, tudom, naív vagyok, na és? Senki sem tökéletes, én elviselem a tökéletlenségemet, az én életembe belefér, nem akarok olyan lenni, amilyen nem vagyok, jó nekem így, szeretek hinni az emberekben az emberek őszinteségében, valóban néha felháborító, elkeserítő, ahogy próbálják az embert kijátszani, kihasználni, ez a naív, önzetlen ember sorsa, de ez is teszi boldoggá, ha nem volna az, hol maradna a boldogsága? A szkeptikusság csak elvenne az örömeiből, ugyan a csalódástól is megóvja, de mit ér egy rossz érzés kiküszöbölése, ha sok jót veszít vele?

Bevallom, a filozófikus énem nem érti, talán soha nem fogja megérteni, hogy bánthattak ennyit, hogy lehet, hogy nem szerettek úgy, ahogy szeretted volna, ahogy újult erővel újra és újra belevágtál és hittél, hogy lehet, hogy senki nem értékelte, hogy törhettek össze ennyire, nem, nem hiszem, hogy nem szerettek, biztosan sokan szerettek, voltak szerelmesek beléd, de hogy nem tudták értékelni, hogy vagy, egyszerűen érthetetlen a számomra. Józan ésszel megítélve, azt hiszem, nem hagytad, annyi fóbia és félelem van benned, talán nem merted, úgy ahogy tudom, hogy a pasik, akik próbálkoztak nálam, nem tökéletlenek, csupán nekem nem felelnek meg, nekem nem azt adják, amit szeretnék kapni.

Ismerősöm szerint ennyire intenzív kapcsolatom, mint Veled, nagy esély szerint, többé nem lesz, ha erre vágyom, egyedül fogok maradni, törődjek bele, a pasik nem ilyen figyelmesek, én nem az az ember vagyok, aki kevesebbel beéri, mint a maximum, ha nekem Te jelented a maximumot, miért vágynék másra?

Senki nem érti, sőt nem is kell, hogy megértse, mi zajlik kettőnk között, hisz közük sincs hozzá, másképp nem akarnám magyarázni, miért vágynék minden nap a Kékestetőre, ha ugyan csak havonta egyszer, de mégis egyszer feljuthatok a Himalájára és nézhetném a képét, beszélhetek vele, hisz ha a Himaláján élünk, már nem látjuk olyan csodásnak, nem értékeljük annyira, nem vágyunk rá annyira, úgy érzem, bár ezt is mondtam már, hogy egyszer még értékelhetjük, hisz annyi ideig vágyhatunk rá, hogy eljön majd az idő, amikor már értékelhetjük, lehet, hogy bolondság, de így érzem… Miért kellene ezt másoknak megérteniük? Igazándiból elégedett vagyok, hisz Te istenítesz, imádsz és rajongsz értem, a tökéletes apaképet, a barátságot és a gyakoriságot meleg barátom nyújtja, épp tegnap beszéltük, hogy mennyien mondják, hogy de kár, hogy nem heteró. Kár??? Dehogy az, mint pasi nem az esetem, ugyanúgy nem foglalkoztam volna vele, ahogy a többi sem érdekel és hát ki tudja, hogy én, mint nő bejönnék neki, ha a nőket szeretné. Ez szerencse és nem szerencsétlenség, hogy ő nem az és nem úgy.

Álszentség és megjátszás, Meleg barátom szerint a fő problematikám, hogy túlzottan kiadom magam, az érzéseimet, de hát minek vannak szavak, ha nem azt mondhatjuk, amit érzünk, akár a hiányoztál, a szeretlek, vagy bántottál, fojtsam magamba? Kinek lesz attól jobb? Nekem biztosan nem. Egyik barátnőm meg az ostoba filmmel jön, nézzem meg, megtanít pasizni, ne mondd, hogy szeretlek, még ha így is érzed, míg ő nem mondja, ne vedd fel elsőre a telefont és semmiképp ne telefonálj elsőre, de hát minek vagyok, ha nem úgy teszek, ahogy szeretnék, ha nem hagyhatom csörögni a telefont, ha nem akarom felvenni és ha nem tárcsázok, amikor kedvem tartja, ha ezt nem tehetem meg, minek van személyiségem? Miért játsszam azt, ami nem vagyok, ha egyszer ez vagyok.

Ez vagyok én, Te is így akarsz, én is így akarok lenni, egyet szeretnék kérni Tőled, tudom, mennyire fontos a számodra az adott szavad, soha ne ígérj, nem akarom, hogy az ígéreted hajtson, késztessen cselekvésre, mindig és mindenkor csak azt tedd, amit szeretnél, ami boldoggá tesz.

 Volt időm az elmúlt napokba gondolkodni, Magán, magamon, rajtunk, nem találkozhatunk többé, nem megy ez nekem. Nem lehet, nem tudom magam túltenni az együttléteinken, tudtam, hogy szerdán nem lesz gond, Pesten pedig folyamatosan szorongtam, soha nem tudtam, milyen érzelmeket vált ki  Magából, de tudtam, hogy itt csodás lesz és így is történt, csak egyet felejtettem el, vagy inkább próbáltam ignorálni, holott a barátaim figyelmeztettek, magam sem értem, alapjáraton okosnak tartom magam, de ilyenkor kikapcsol a józan ítélőképességem, más helyzetét pillanatok alatt átlátom és tudom, mi a leghelyesebb döntés, a magam helyzetében pedig egyszerűen ostoba vagyok.  Mindenki óvva intett, hogy néhány csodás óra miatt ne műveljem ezt magammal, néhány boldog óra sok heti szenvedést hoz, a hiányát, a vágyakozást, gyűlölöm a sorsot, hogy megmutatta, de soha nem adja nekem, soha nem lesz az enyém igazán, nem akarnám tudni, hogy létezik férfi, mint Maga, mert akármennyire küzdök, pótolhatatlan, megismételhetetlen, tökéletes a számomra.

Nagyon élvezem, ahogy fogalmaz. Érzésekről akar olvasni? Én tényleg csak a nyugalmat keresem, ha nem is a legszerencsésebb úton. 2005-ben egyszer már leszámoltam a szerető tartással, de most olyan elkeseredett helyzetbe kerültem, hogy úgy gondoltam, ez segíthet. Igen, be kell vallanom, hogy sosem gondoltam úgy Magára, mint legális partner. Ennek viszont nem a személyisége az oka, hanem az, hogy gyerekei vannak. Ami egyébként a legszebb dolog a világon, csak nekem nem kell. Azt csak ismételni tudom, hogy nem akartam ártani Magának, és azt talán értékeli is egy kicsit, hogy amikor úgy éreztem, hogy nem megy, ki is akartam szállni. Tudom, hogy ilyen NŐ, mint Maga nem sok szaladgál, és nem valószínű, hogy valakitől meg fogom kapni azt, amit Maga megadott nekem. Lehet, hogy a pesti találkozások azért nem sikerültek, mert fokozta a bűntudatomat az, hogy esetleg a szomszédok meglátják vagy váratlanul beállít a Tesóm. A kedd este Magánál viszont szerintem fergeteges volt, és örök emlék marad. Sajnálom, hogy nem adhatok többet Magának. A viselkedésem ambivalenciája pedig talán abból ered, hogy rossz tapasztalatokat gyűjtöttem a nőkkel kapcsolatban. Ha nem vagyok kemény, akkor a fejemre nőnek és balfasznak tartanak, ha meg markánsan képviselem az álláspontomat, akkor kegyetlen állat. Sajnálom, hogy ezeknek a frusztrációját Maga szenvedte meg. Csók.

 Tudja, hogy mindenben a matematikát, a logikát és a következetességet keresem. Sajnos nem tudom megérteni, milyen összefüggésben van egy szeretői viszony a nyugalommal, épp hogy az ellentétjét váltja ki, véleményem szerint.

Egyre rövidebbek a leveleim, egyszer abba is maradnak, ez olyan kifutó fordulat, nem tudok leesni a szakadékba, nem tudom sem az érzéseimet, sem a megszokottságát egyik napról a másikra törölni, én erre nem vagyok képes, de dolgozom rajta, hogy örökre elmúljon.

Mivel tegnap nem adta meg a lehetőséget, hogy elmondjam azt, amit szeretnék, vagy szerettem volna, így úgy döntöttem, hogy az én lelkemnek jót tesz, ha kiírom magamból, az, hogy elolvassa-e vagy sem, már a maga döntése.

Ez a blog nekem szól, nem másnak, aki akarja, elolvashatja, egy kép nélküli furcsa nő tökéletlensége a mindennapokban, aki elég szép ahhoz, hogy tucatok csodálják, elég karakán ahhoz, hogy egyedül megálljon az élet ingoványos talaján, mégis magányos és fél.

Első körben úgy döntöttem közzé teszem egy furcsa kapcsolat eszmefuttatásait, amely 2 nappal ezelőtt lezárult, az új élet kezdete, melyet egyedül kívánok járni, hogy a sors és a végzet milyen csavarokkal látja el az életemet, csak az égiek tudhatják és persze idővel én is megtudom.